– Akkor legyen tényleg külön rendszer – mondta Eszter nyugodtan. – Mindjárt megnyitok egy táblázatot, és pontosan rögzítjük, ki mit fizet. A lakás fenntartási költségeit én állom, mert én vagyok a tulajdonos. Az internetet, amit te is használsz, felezzük. Élelmiszert vagy mindenki magának vesz, vagy előre megbeszélt lista alapján dobjuk össze rá a pénzt. Tisztítószerek fele-fele arányban. A te vendégeid költsége a tiéd, az enyémeké az enyém.
András úgy meredt rá, mintha Eszter nem egy táblázatot húzott volna elő, hanem valami fegyvert.
– Te betegesen mániákus vagy az ellenőrzéssel.
– Nem – felelte Eszter. – Én csak egészségesen kezelem a határaimat.
Felvette a telefonját, megnyitotta a jegyzeteket, és gépelni kezdett. András pár másodpercig szótlanul bámulta, aztán hirtelen felnevetett, élesen és hitetlenkedve.
– Te komolyan azt hiszed, hogy én részt veszek ebben a könyvelős bohóckodásban?
– Ez nem bohóckodás. Nyilvántartás.
– Én férfi vagyok, Eszter.
– Akkor még inkább illene értened, mit jelent az a szó, hogy felelősség.
András felkapta a saját telefonját az asztalról.
– Jó. Ennyi volt. Részemről lezártam.
– Nem – mondta Eszter. – Épp most kezdődött el igazán.
András a konyhaajtóban torpant meg.
– Mi van még?
– Az imént ultimátumot adtál nekem. Előtte hónapokon át próbáltál hozzáférni a megtakarításaimhoz. Még korábban pénzt kértél egy projektre úgy, hogy semmilyen költségvetést nem mutattál. Szeretném tudni: vannak adósságaid?
A kérdés pontosan talált. Andrásnak még arra sem maradt ideje, hogy magára öltse a sértett méltóság jól begyakorolt arcát. Előbb megrebbent a szemöldöke, aztán túl gyorsan fordította el a fejét.
– Ne találj ki ostobaságokat.
– Vannak tartozásaid?
– Mondtam, hogy ne képzelődj.
– András.
Nem válaszolt.
Eszter felállt, odament a szekrényhez, és kivett belőle egy vékony mappát. Nem azt, amelyikben a lakás papírjai voltak, hanem egy másikat, tele kinyomtatott iratokkal. András visszafordult, és azonnal észrevette a kezében.
– Mi ez?
– Olyasmi, amit nem akartam elővenni, amíg nem beszéltünk. De te felgyorsítottad az eseményeket.
Letette a mappát az asztalra, majd kinyitotta. Üzenetváltások képernyőfotói, kinyomtatott hirdetések, egy berendezésbérleti szerződés másolata, amelyet András véletlenül a zakója zsebében hagyott, mielőtt Eszter elvitte volna a tisztítóba, valamint egy nagyobb előlegről szóló bizonylat lapult benne. Az előleget nem András fizette.
András közelebb lépett.
– Te turkáltál a holmim között?
– Elvittem a zakódat a tisztítóba, mert kávét öntöttél az ujjára, aztán ledobtad az előszobában. A szerződés a zsebében volt. Nem olvastam volna tovább, ha nem szerepel rajta egy olyan összeg, amit a saját forgótőkéd alapján nem tudtál volna kifizetni.
András kikapta az egyik lapot, átfutotta, majd visszadobta az asztalra.
– Ezek munkaügyek.
– Olyan munkaügyek, amelyek miatt már kétszer kerestek egymás után a kivitelezők. Az egyik tegnap is felhívott, itt voltam melletted. Kimentél az erkélyre, és suttogva beszéltél vele. Utána azt mondtad, egy futár tévesztette el a számot.
András gúnyosan elhúzta a száját, de a mosolya ferdére sikerült.
– Most már megfigyelsz?
– Egy lakásban élek valakivel, aki hozzá akar férni a bankszámláimhoz. Nem megfigyellek. Kockázatot mérek fel.
Ez a mondat végleg kibillentette Andrást a magabiztosságából. Ő Esztert kényelmes embernek tartotta, csak éppen más értelemben: higgadtnak, józan gondolkodásúnak, olyannak, aki nem rendez jelenetet. Azt hitte, az ilyen nőt lassan, fokozatosan lehet nyomás alá helyezni. Előbb a bizalomról szóló beszélgetésekkel. Aztán sértődöttséggel. Végül ultimátummal. Egyvalamivel nem számolt: Eszter nyugalma nem gyengeség volt. Hanem fegyelem.
– Rendben – mondta végül András, és leült a székre. – Igen, van egy átmeneti problémám. A projekt megcsúszott. Az egyik támogató kiszállt, a vállalkozók meg szorongatnak. Át kell hidalnom egy likviditási rést. Vissza akartam adni mindent.
– Mekkora összegről beszélünk?
– Mindegy.
– Mekkora?
András kimondta az összeget. Eszter még csak nem is pislogott. Felvette a telefonját, és megnyitotta a számológépet.
– Határidő?
– Augusztus végéig.
– Van róla írásos kötelezettségvállalás?
– Eszter, elég legyen.
– Van?
– Egy része le van papírozva.
– A többi becsszóra megy?
– Ebben a szakmában mindenki így dolgozik.
– Ezért nem kölcsönt kértél tőlem, rendes elismervénnyel, hanem hozzáférést követeltél a számláimhoz, és még a lakás eladását is felvetetted?
András hirtelen felkapta a fejét.
– Azért, mert a feleségem vagy!
– Nem. Azért, mert a bank már nem ad neked pénzt.
Megdermedt.
Eszter bezárta a számológépet, és visszatette a telefont az asztalra.
– Eltaláltam? Vagy nem bankról van szó, hanem ismerősökről?
András végighúzta a tenyerét az arcán. A nyári meleg, a nyitott ablak, a vacsora illata hirtelen mind oda nem illőnek tűnt. Már nem férj és feleség ült a konyhában, hogy háztartási kérdésekről vitatkozzon. Két ember állt egymással szemben egy olyan ügylet két oldalán, amelyet az egyikük a másik beleegyezése nélkül próbált keresztülvinni.
– Magam akartam megoldani – mondta András.
– Az én pénzemből.
– A közös pénzünkből.
– A házasság előtt szerzett vagyonom nem mentőöv a te kudarcaidhoz.
András ezúttal erősebben csapott az asztalra az öklével. A tányér megugrott, a villa élesen megcsörrent a peremén.
– Felfogod egyáltalán, hogy tönkreteheted a projektemet?
Eszter előbb a villára nézett, aztán rá.
– Ha még egyszer ráütsz az asztalra, a beszélgetést a rendőrség jelenlétében folytatjuk. Nem dísznek mondtam.
András mozdulatlanná vált. Láthatóan kiabálásra, könnyekre, esetleg visszavágó sértésekre számított. Erre a kimért, hétköznapi mondatra nem. Eszter olyan hangon közölte, mintha csak arra figyelmeztette volna, hogy forró a vízforraló.
– Elment az eszed? – kérdezte már halkabban.
– Nem. Csak gyorsan tanulok.
Összecsukta a mappát.
– Két lehetőséged van. Az első: még ma megmutatod az összes iratot, ami az adósságaidhoz és a projektedhez kapcsolódik. Megnézem, van-e bármi olyan kötelezettség, ami engem bármilyen formában érinthet. Pénzt nem adok. A lakást nem adom el. A számláimhoz nem kapsz hozzáférést. A második: összepakolod a legszükségesebb holmijaidat, és elmész oda, ahol a pénzügyi gondjaidat az én falaim, az én számláim és az én idegeim nélkül oldod meg.
András röviden, hitetlenkedve felnevetett.
– Te most kidobsz engem?
– Azt javaslom, ne ronts tovább a helyzeteden.
– Ide vagyok bejelentve.
– Nem, nem vagy. Én vagyok a tulajdonos. Te azért laksz itt, mert a férjem vagy, nem azért, mert tulajdonrészed van. A mai ultimátumod után pedig nem látok okot arra, hogy minden a régi módon folytatódjon.
András elsápadt, de nem félelemtől, hanem dühtől. Túl sokáig hitt a saját hatalmában. Egy év házasság alatt hozzászokott, hogy a ruhái a szekrényben vannak, a borotvája a fürdőben áll, a laptopja az asztalon hever, a hangja betölti ezt a lakást. Lassan elhitte, hogy a jelenlét jogot jelent. Eszter most egyetlen mozdulattal vágta el ezt az illúziót.
– Ezt még meg fogod bánni – mondta.
– Ezt fenyegetésként rögzítem, egyelőre érzelmi kitörésnek – válaszolta Eszter. – De másodszorra kérlek, óvatosabban fogalmazz.
András a telefonjára pillantott.
– Te bekapcsoltad a felvételt?
– Nem. De most megteszem.
Eszter kézbe vette a készüléket, kettőjük közé tette, és elindította a hangrögzítőt. András a kijelzőre meredt, és azon az estén először óvatosság jelent meg az arcán.
– Ehhez nincs jogod.
– Jogom van rögzíteni egy beszélgetést, amelyben én magam is részt veszek. Most folytasd. Azt mondtad, meg fogom bánni.
András hallgatott.
– Már nem akarod elmondani?
– Undorító vagy, Eszter.
– Lehet. De legalább nem vagyok ostoba.
Öt percig némán ültek egymással szemben. Aztán András hirtelen felállt, és kiviharzott a konyhából. Eszter nem ment utána. Hallotta, ahogy a szobában kinyitja a szekrényt, félrehúzza az ajtót, majd valami zacskó zizegni kezd. Aztán leesett valami a padlóra. András káromkodott. Néhány perccel később egy utazótáskával tért vissza.
– Elmegyek pár napra. Lehiggadsz, aztán beszélünk.
– A kulcsokat hagyd itt.
András felkapta a fejét.
– Tessék?
– A lakáskulcsokat tedd le az előszobai komódra.
– Ez már túlzás.
– Az volt túlzás, amikor azt javasoltad, adjam el a saját lakásomat, hogy betömjem a te adósságaidat. A kulcsokat.
András lassan elmosolyodott.
– És ha nem teszem?
Eszter beütött egy számot a telefonjába, majd a készüléket András felé fordította.