A kijelzőn a körzeti rendőr elmentett száma látszott; még a tavalyi ügy után került a telefonjába, amikor a felső szomszédok eláztatták a lakást, aztán megpróbálták letagadni a nyilvánvalót.
– Akkor felhívom a rendőrséget, és elmondom, hogy valaki, akinek én többé nem engedélyezem, hogy a lakásomban tartózkodjon, nem hajlandó visszaadni a kulcsokat, és nem akar távozni. Miután elmész, hívok egy zárast, és kicseréltetem a zárat. Nem fogok feljelentgetni, András. Egyszerűen csak tulajdonos vagyok, és jogom van eldönteni, kinek biztosítok bejárást az otthonomba.
András arcáról eltűnt a mosoly.
– Szóval erre készültél.
– Te elég sokáig dolgoztál rajta, hogy rákényszerüljek.
Elővette a kulcscsomót, és odavágta az előszobai komódra. Az egyik kulcs lepattant, és a padlón kötött ki. Eszter nem hajolt le érte. Megvárta, amíg András is észreveszi. A férfi lenézett, de nem mozdult. Eszter ekkor nyugodtan megszólalt:
– Vedd fel.
– Most komolyan?
– Te dobtad le. Te is emeled fel.
Néhány hosszú másodpercig farkasszemet néztek. Végül András hirtelen lehajolt, felkapta a kulcsot, és a többi mellé tette. Apróság volt, de Eszternek számított. Nem akarta többé összetakarítani annak a férfinak a következményeit, aki látványos mozdulatokkal próbálta őt megalázni.
András kiviharzott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a keret. Eszter odament, belülről ráfordította a zárat, és csak ezután kezdte leszedni az asztalt. A keze nem remegett. A mellkasában vadul vert a szíve, de a gondolatai tiszták maradtak. Elmosogatta a serpenyőt, a vacsora maradékát dobozba tette, letörölte az asztalt, majd kinyitotta a laptopját.
Először Júliának írt, a barátnőjének, aki jogtanácsosként dolgozott egy építőipari cégnél, és különös tehetsége volt ahhoz, hogy a bonyolult jogi helyzeteket emberi nyelvre fordítsa.
„András hozzáférést követelt a számláimhoz, és azt akarta, adjam el a lakást. A projektje miatt adósságai vannak. Elment. A kulcsokat elvettem. Holnap zárat cseréltetek. Tudnom kell, mi a teendő válásnál és a vagyonom védelménél.”
A válasz szinte azonnal megérkezett:
„Ne halogasd. Gyűjts össze minden iratot. Ne írj alá semmit. Ne utalj pénzt. Holnap beszélünk telefonon.”
Eszter elővette a fémdobozt, amelyben a fontos papírokat tartotta. Kikereste a lakás iratait, a tulajdoni lapokat, kivonatokat, az adásvételi szerződést, a régi hitelpapírokat és befizetési igazolásokat arról a jelzálogról, amelyet még a házasság előtt lezárt. Mindent külön mappákba rendezett. Ezután belépett a banki alkalmazásaiba, ellenőrizte a limiteket, a csatlakoztatott eszközöket és a megbízható telefonszámokat. Andrásnak nem volt hozzáférése semmihez, de Eszter így is jelszavakat cserélt. Nem félelemből. Rendből.
Másnap száraz, fojtogató meleg telepedett a városra. Az udvar aszfaltja szinte meglágyult a napon, a bejárat melletti hársak levelei mozdulatlanul lógtak, mintha az egész környék visszatartotta volna a lélegzetét. Eszter fél nap szabadságot vett ki. Délelőtt tízkor megérkezett a zárszerelő: alacsony, szikár férfi volt, kezében szerszámosládával. Gyorsan megnézte az ajtót, felsorolta a lehetőségeket, kicserélte a zárbetétet, majd átadta az új kulcskészletet. Eszter kifizette, többször kipróbálta, rendesen záródik-e az ajtó, aztán a kulcsokat a táskájába süllyesztette.
Természetesen semmiféle bejelentést nem tett. Engedélyt sem kért senkitől. A lakás az övé volt. Ennyi.
Dél körül csörgött a telefonja. András hívta.
– Nem tudom kinyitni az ajtót – mondta köszönés helyett.
– Mert ki lett cserélve a zár.
A vonal túlsó végén néma csend támadt.
– Te teljesen megőrültél?
– Tegnap leadtad a kulcsokat, és elmentél. A fenyegetéseid után gondoskodtam az otthonom biztonságáról.
– Szükségem van a cuccaimra.
– Írj listát. Ma este hétkor otthon leszek. Eljössz, és a jelenlétemben összepakolod, amire szükséged van. Jelenet nélkül. Ha nyomást próbálsz gyakorolni rám, rendőrt hívok.
– Te most elhatároztad, hogy tönkreteszel?
– Nem. Azt határoztam el, hogy nem hagyom, hogy te anyagilag tönkretegyél engem.
– Eszter, én nem vagyok idegen.
– Tegnap úgy viselkedtél, mint aki bennem csak bankszámlát és ingatlant lát.
András élesen kifújta a levegőt.
– Indulatból beszéltem.
– A számláim feletti rendelkezésről szóló ultimátum nem a semmiből esik le. Hónapok óta ebbe az irányba mentél.
A férfi hangja ekkor megváltozott. Lágyabb lett, majdnem olyan, mint régen.
– Figyelj rám. Tényleg bajba kerültem. De rendbe akartam hozni. Szégyelltem bevallani. Férfi vagyok, érted? Úgy éreztem, nekem egyedül kell megoldanom.
– Akkor oldd meg.
– Segítségre van szükségem.
– A segítség az, amikor valaki odaáll, és őszintén azt mondja: „Bajban vagyok. Itt vannak a papírok, ez a tervem, kölcsönt kérek, és írok róla elismervényt.” Te viszont azzal állítottál be, hogy adjam el a lakásomat.
– Elvesztettem a fejem.
– És ezzel megmutattad, mit tartasz megengedhetőnek.
András sokáig nem szólt. Végül halkan kérdezte:
– Válni akarsz?
– Igen.
– Egyetlen beszélgetés miatt?
Eszter kinézett az ablakon. Lent egy idős asszony zöld kannából locsolta a virágágyást, pedig a föld körülötte már sötét volt a nedvességtől. Néha az ember tovább öntözi azt is, ami már régen teleitta magát vízzel. Pusztán megszokásból.
– Nem, András. Nem egyetlen beszélgetés miatt. Hanem a sorozat miatt. A kérdések a számláimon lévő pénzről. Az ötlet, hogy vonjuk össze a pénzügyeinket. A sértődésed, amikor nem akartam finanszírozni a projektedet. A próbálkozás, hogy engem tegyél bűnössé. Az ultimátum. A fenyegetések. Az adósságok, amelyekről hallgattál. Itt épp az volt a gond, hogy nem egy beszélgetés volt. Hanem sok apró próba, meddig engedlek elmenni.
András nem válaszolt.
Este hátizsákkal érkezett. Eszter előre megkérte Júliát, hogy maradjon elérhető, a telefonján pedig még azelőtt elindította a hangrögzítőt, hogy megszólalt volna a csengő. Nem nyitott ajtót azonnal; előbb belenézett a kémlelőnyílásba. András egyedül állt odakint. Nem hozta magával az anyját, nem voltak mellette barátok, nem próbált látványos támogatást felmutatni. A kezében egy nejlonszatyrot szorongatott.
– Gyere be – mondta Eszter. – Cipőt le. Bemész a szobába, összeszeded a holmijaidat. Én itt maradok.
– Úgy beszélsz velem, mintha valami költöztető lennék.
– A költöztetőkkel kedvesebben beszélek. Ők nem követelik a bankszámláimat.
András már nyitotta volna a száját, de lenyelte a választ. Úgy tűnt, időközben ő is gondolkodott. Vagy valaki elmagyarázta neki, hogy ebben a helyzetben egy botrány nem az ő érdekeit szolgálná.
Némán pakolt. Ingek, farmerek, töltők, iratok, az óráit tartalmazó doboz, sporttáska. Eszter a szoba ajtajában állt, és figyelte, pontosan mit tesz el. Nem kicsinyességből. Pontosságból. Nem akarta, hogy később ebben a lakásban hirtelen előkerüljenek olyan mondatok, mint: „elvesztetted az útlevelemet” vagy „hova tűnt a szerződésem”.
Amikor András kihúzta a komód alsó fiókját, Eszter észrevett benne egy apró borítékot. A férfi gyorsan rádobott egy pólót.
– Mi az?
– Az enyém.
– Mutasd meg.
– Eszter, ne kezdd.
– Mutasd.
András lassan elővette a borítékot. Egy bankkártya volt benne Eszter nevére kiállítva. Csakhogy régi kártya volt, amelyet egy évvel korábban lecseréltek, amikor bankot váltott. Eszter pontosan emlékezett rá, hogy a régit szétvágva dobta ki. Ez viszont nem aktív kártya volt, hanem egy reklámcélú plasztiklap, amelyet a bank korábban küldött egy új termék ajánlatával együtt. Eszter összevonta a szemöldökét.
– Ez miért van nálad?
András összeszorította a borítékot.
– Gondoltam, hátha kell egyszer a száma.
– Mihez?
– Semmihez! Csak ott volt.
Eszter kinyújtotta a kezét.
– Add ide.
– Nem is működik.
– Akkor végképp add ide.
András a borítékot az ágyra hajította. Eszter felvette, megnézte a kártyát, majd az asztalon lévő mappába tette. Ezután még egy kellemetlen részletre bukkant: András telefonjában ott volt lefotózva az ő személyi igazolványa. A férfi azonnal azzal próbált magyarázkodni, hogy a legutóbbi utazásnál szállásfoglaláshoz kellett, de Eszter pontosan emlékezett rá: azt a szállást ő maga intézte.
– Töröld ki – mondta.
– Ez csak egy kép.
– A szemem előtt törlöd. Aztán megnyitod a törölt elemeket, és onnan is eltávolítod.
András nyakáig elvörösödött. Nem szégyenében, hanem dühében, amiért rajtakapták egy ilyen apró, undorító előkészületen.
– Most már egyáltalán nem bízol bennem?
– Azután, hogy ok nélkül fotót tartasz a személyimről? Nem.
András kitörölte a képet. Ezután megnyitotta a törölt elemek mappáját.