– kérdezte, ezúttal már jóval hangosabban.
– Rendbe teszem a pénzügyeket.
Erzsébet asszony összehúzta a szemét.
– Miféle rendet?
Letettem a telefonomat az asztalra, kijelzővel felfelé. Az alkalmazásban, ahol eddig az én bankkártyám adatai szerepeltek, most csak egy üres mező látszott: „Fizetési mód hozzáadása”.
– Mostantól nem én fizetem az élelmiszert egy olyan lakásba, ahol elém üres tányért tesznek.
Anna arcáról eltűnt a mosoly.
– Ezt most komolyan mondod? Egy saláta miatt?
– Nem a saláta miatt – feleltem. – Hanem az elmúlt négy év miatt. A saláta csak megmutatta, mi történik itt valójában.
Gábor hátratolta a székét.
– Petra, ne rendezz jelenetet mások előtt.
– Nem jelenetet rendezek. Egyszerűen nem fizetek tovább mások döntéseiért.
Erzsébet asszony röviden, gúnyosan felnevetett.
– Ugyan már, kinek ártasz ezzel? Majd megvesszük mi magunk.
– Akkor nincs miről beszélni – mondtam, és felálltam az asztaltól. Az üres tányért pontosan ott hagytam, ahová tették.
Alighogy kiléptem, mögöttem azonnal felcsaptak a hangok. Anna felháborodva magyarázta, hogy én „pénzügyekre alacsonyítom” a családi életet. Erzsébet asszony azt követelte Gábortól, hogy „tegye végre helyre a feleségét”. Gábor pedig egyszerre próbálta csitítani az anyját, és úgy tenni, mintha velem sem akarna összeveszni.
Bementem a kis szobába, ahol a laptopom állt, mellette két doboznyi irattal. Szobának csak jóindulattal lehetett nevezni: régen Erzsébet asszony dolgozószobája volt, nekem pedig annyi jutott belőle, hogy kaptam egy asztalt a szekrény mellett, amelyben az ő télikabátjai lógtak.
A laptop asztalán ott volt egy mappa: „Otthon_kiadások”. Gábor korábban sokszor nevetett rajta, és azt mondogatta, nálam minden úgy működik, mint egy könyvelésben. Aznap este ez a „könyvelés” nagyon is hasznosnak bizonyult. Lekértem az elmúlt hat hónap kivonatait: élelmiszer, kiszállítás, háztartási vegyszerek, edények, készételek Anna látogatásaira, ajándékcsomagok Erzsébet asszony barátnőinek, amelyeket ő kért, hogy tegyek bele a rendelésbe, aztán úgy adta át őket, mintha tőle származnának.
A végösszeg 1 147 600 forintra jött ki. Elküldtem Gábornak a fájlt, és mellé ezt írtam: „Mától az élelmiszert, a háztartási szereket és a vendégeknek szánt rendeléseket az fizeti, aki kiválasztja őket. A kártyámat töröltem. Az automatikus szállításokat lemondtam. Júniusra az én részem az élelmiszerből 32 000 forint. A többit kérem, intézzétek saját költségen.”
Egy perc sem telt el, már jött is a válasz: „Te most tényleg elkezdted számolgatni az ennivalót?”
Kinéztem a nyitott ajtón át az üres tányér szélére, majd visszaírtam: „Én a kiadásokat számolom. Az ennivalót ti már nélkülem osztottátok el.”
Gábor erre nem válaszolt. Aznap este senki nem jött be hozzám. Erzsébet asszony feltűnően hangosan pakolta el az edényeket, Anna pedig a bejáratnál hosszan búcsúzkodott, közben azt fejtegette, hogy vannak nők, akik a kicsinyességükkel teszik tönkre a családot. Én pedig hosszú hónapok óta először nem nyitottam meg a hétfői bevásárlólistát, és nem ellenőriztem, van-e itthon tojás, tej, dara, Erzsébet asszony macskájának tápja, mosogatógép-tabletta, szivacs, bogyós gyümölcs, sajt vagy hal. Ezek többé nem tartoztak magától értetődően rám.
A vasárnap reggel Erzsébet asszony hangjával kezdődött az ajtóm mögül.
– Gábor, nincs túró. Tej sincs. A kenyér is elfogyott. Petra szokta rendelni.
Tartott egy rövid szünetet, majd bekopogott hozzám.
– Petra, hol van a rendelés?
Kinyitottam az ajtót. Anyósom köntösben állt előttem, a kezében egy üres műanyag dobozt szorongatott, mintha az önmagában bizonyítaná a bűnösségemet.
– Lemondtam – mondtam.
– Értem én, hogy tegnap megsértődtél. De mi köze ehhez az élelmiszernek?
– Az, hogy az én kártyámról fizettük.
– A kártya csak egy darab műanyag. A család fontosabb.
– Akkor a családnak nem lesz nehéz hozzáadni egy másik fizetési módot.
Erzsébet asszony magához húzta a dobozt.
– Nagyon csúnyán viselkedsz.
– Viszont őszintén.
Ekkor Gábor is megjelent mögötte, kócosan, otthoni pólóban. Nem szerette a reggeli beszélgetéseket, különösen azokat nem, amelyekben valamit ténylegesen meg kellett tennie.
– Petra, rendeld meg most, jó? Később átutalom.
– Nem, Gábor. Meg tudod rendelni te is.
– Nincs beállítva nálam az alkalmazás.
– Akkor beállítod. Pár perc az egész.
Gábor az anyja felé fordult.
– Anya, add ide a kártyádat.
Erzsébet asszony azonnal hátralépett egyet.
– Egy hét múlva jön a nyugdíjam. Különben sem szoktam telefonon keresztül ilyesmit fizetni.
Gábor elővette a saját mobilját, és nekilátott összerakni a kosarat. Életemben először láttam, ahogy nem olyan nagy szavakban gondolkodik, mint „otthon” meg „család”, hanem konkrét tételekben: kenyér, tej, hús, zöldség, macskatáp, tisztítószerek, ebéd magának a munkahelyre, vacsora Annának, aki estére ígérte magát. Erzsébet asszony mellette állt, és folyamatosan utasítgatta: azt a sajtot ne, halat még tegyél hozzá, rendes gyümölcsöt válassz, ne hozz szégyent ránk a húgod előtt.
Húsz perc múlva a konyhából felcsattant Gábor hangja:
– Hatvannyolcezer? Egy sima bevásárlásért?
Lehajtottam a laptop fedelét, de nem mentem ki elmagyarázni, hogy a „sima bevásárlás” pontosan ennyibe kerül, ha Erzsébet asszony minden megszokott igénye belekerül. Délig Gábor a telefonjával járkált a lakásban, és percről percre ingerültebb lett: hol a kártyáját nem fogadta el a rendszer, hol a kiszállítási díj bizonyult jóval magasabbnak, mint amire számított.