hol pedig az derült ki, hogy abban az üzletben éppen nincs meg az a kedvezmény, amelyet én rendszeresen igénybe szoktam venni. Erzsébet asszony közben többször is kiszólt nekem, hogy „csak nézzek rá egy pillanatra”, én viszont minden alkalommal azt feleltem, hogy nélkülem is meg fogják oldani.
Délután három körül megérkezett a futár. Gábor olcsóbb boltot választott. A szatyrok vékonyak voltak, a paradicsom túlérett, a sajt nem az a fajta, amit kérni szoktak, a hal fagyasztott, gyümölcsből pedig nagyjából feleannyi érkezett, mint máskor. Erzsébet asszony kipakolta a konyhapultra a rendelést, és már az első percben kijelentette:
– Ez így használhatatlan. Nem azt vette, amit kellett volna.
Én a kis asztalomnál ültem, és a munkahelyi leveleimet néztem át.
– Petra, gyere már ide egy percre – szólt most már jóval szelídebb hangon. – Te jobban tudod, honnan mit érdemes rendelni.
– Én azt tudom, hol van a saját bankkártyám – válaszoltam. – A többit mostantól ti intézitek.
Estefelé Anna is betoppant. Szokás szerint üres kézzel érkezett. Alig telt el öt perc, már be is kukkantott a konyhába, és megkérdezte, miért ennyire szegényes az asztal. Erzsébet asszony azt felelte, ma egyszerűbb vacsora lesz, mire Gábor ingerülten közbevágott:
– Azért, mert most már én veszem az élelmiszert.
Anna először felnevetett, de hamar rájött, hogy ezen most senki sem fog tréfálkozni.
– És Petra egyáltalán nem segít? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha nem az ő ingyen vacsoráiról lenne szó, hanem valami állampolgári kötelességről, amelyet én elmulasztottam teljesíteni.
Ekkor kiléptem az előszobába egy kisebb táskával. Benne voltak az irataim, a laptopom, néhány váltás ruha, a töltők, egy kis gyógyszeres neszesszer és az a mappa, amelyben a számlákat tartottam.
– Petra most saját magának segít – mondtam nyugodtan. – Átmegyek a saját lakásomba.
Erzsébet asszony arca azonnal felélénkült.
– Tessék, tudtam én. Megsértődött, és most látványosan elrohan.
– Én csak abbahagytam azt, hogy olyan helyen lakjak, ahol a szerepem kizárólag a pénztárnál válik fontossá.
– Vagyis néhány bevásárlás miatt elhagyod a férjedet? – kérdezte Anna.
– Nem a bevásárlás miatt megyek el. Hanem abból a rendszerből, ahol azt mondják nekem, hogy majd kibírom, aztán vasárnapra mégis tőlem várják a fizetést.
Gábor közelebb lépett hozzám.
– Ne dramatizáljuk túl. Majd otthon megbeszéljük.
– Ez nem az otthonom. Tegnap elég világosan elmagyaráztátok.
Gábor az anyjára pillantott. Erzsébet asszony félrenézett, de egyetlen szót sem szólt.
– Petra, anya csak felindulásból mondta – próbált békülékenyebb hangot megütni. – Ezt te is tudod.
– Pontosan fogalmazott. A konyha az övé, a fia az övé, nekem pedig tűrnöm kell. Csak a kártyám az enyém.
Anna megvetően felhorkant.
– Nagyon elegáns. Pénzzel zsarolni a családot.
– Pénzzel zsarolni az, amikor valaki más költségére esztek, aztán elé raktok egy üres tányért. Én mindössze kivontam a saját fizetésemet a háztartásotokból.
Erzsébet asszony lakáskulcsát letettem az előszobai komódra. Nekem is volt saját ajtóm, saját címem, és egy olyan asztalom, amelyen senki nem halmozta fel más kabátjait. Gábor a lift előtt ért utol. Mellém állt, de már nyoma sem volt annak a magabiztosságnak, amellyel korábban beszélt velem.
– Tényleg elmész?
– Igen.
– Anya miatt?
– Miattad. Ott ültél mellettem, és úgy tettél, mintha ez nem a te ügyed lenne.
Végighúzta a kezét az arcán.
– Nem akartam veszekedést.
– Te kényelmet akartál. Az is döntés.
Megérkezett a lift. Gábor a kezével visszatartotta az ajtót, és megkérdezte, hogyan tovább. Azt mondtam neki, hogy mostantól a saját lakásomban lakom, ő pedig eldöntheti, miként oldja meg az anyja ellátását, Anna vacsoráit és azoknak az embereknek a kiszolgálását, akik hozzászoktak az én kártyámhoz. Ha valóban meg akarja menteni a házasságunkat, akkor nem arról fogunk beszélni, hogy holnap visszaköltözöm-e, hanem külön lakhatásról, közös költségekről és határokról.
A lakásomban minden egyszerű volt és csendes: behúzott függönyök, tiszta padló, üres konyhapult, két lábas, egy serpenyő, egyetlen tányérkészlet és egy csomag tészta. Még tavasszal vittem át oda néhány dobozt, mert már akkor éreztem, hogy egyszer jól jöhet egy tartalék cím. Felkapcsoltam a villanyt, letettem a laptopot az asztalra, beléptem a banki felületre, és ellenőriztem, hogy a családi profil végleg törlődött-e az ételkiszállítós fiókból.
Ezután nyitottam egy külön számlát a saját kiadásaimnak, beállítottam a limiteket a rendelős alkalmazásokhoz, majd az elmúlt hat hónap kivonatait elmentettem felhőbe és pendrive-ra is. Gábornak csak ennyit írtam: „A saját címemen lakom. A közös költségekről előre, fele-fele arányban hajlandó vagyok beszélni. Az anyád, a húgod, a szomszédok és a vendégek élelmiszerének finanszírozása részemről megszűnt. A személyes holmijaimat szombaton, listával együtt elhozom.”
Nem válaszolt azonnal. Először azt írta, hogy az anyja nagyon kiborult. Fél órával később hozzátette, hogy Anna szerint megaláztam az egész családot. Erre már csak annyit küldtem vissza: „Az üres tányér előbb volt.” Aztán félretettem a telefont, és nekiálltam kipakolni.
Hétfőn Gábor hatszor hívott. Csak este vettem fel, miután véget ért a munkahelyi megbeszélésem. Azzal kezdte, hogy Erzsébet asszony nem hajlandó megenni azokat a dolgokat, amelyeket ő vásárol. Utána arról beszélt, hogy az anyja nincs hozzászokva sem az alkalmazásokhoz, sem a házhoz szállításhoz. Emlékeztettem rá, hogy a hagyományos boltok továbbra is működnek applikáció nélkül, és felnőtt emberek képesek maguknak élelmiszert venni.
– Valahogy nagyon kemény lettél – mondta.
– Nem kemény lettem. Csak egyértelmű.
Egy darabig hallgatott, majd közölte, hogy májusra és júniusra átutal nekem valamennyit a költségekből. Nem kezdtem el telefonon vitatkozni az összegről; csupán arra kértem, hogy az utalások közleményében világosan szerepeljen, mire küldi a pénzt.