A bőrönd sehogy sem akart engedelmeskedni. Már harmadszor próbáltam belegyömöszölni a nagyinak szánt ajándékokat, közben egyre idegesebben pillantgattam az órára. A reptéri indulásig alig három órám maradt, a budapesti dugók pedig köztudottan a saját, kiszámíthatatlan szabályaik szerint működnek.
– Gábor, kérlek, gyere már segíteni! – kiáltottam ki a konyha felé, ahol a férjem teljes nyugalommal kortyolgatta a kávéját, és valamit görgetett a telefonján.
– Mindjárt – felelte, de még a tekintetét sem emelte fel a kijelzőről.
Nagy levegőt vettem, aztán egy határozott mozdulattal megrántottam a cipzárt. Amikor végre felhangzott az a megváltó zizegés, úgy fújtam ki a levegőt, mintha legalábbis egy maratont futottam volna le. A bőrönd, amely inkább emlékeztetett túltömött kígyóra, mint úti poggyászra, végül mégis megadta magát.
Az előszobában menet közben rángattam fel a csizmámat, és már vettem is elő a telefonomat, hogy taxit hívjak.
– Add át a nagymamádnak az újévi jókívánságainkat, tőlem és Gábortól is – hallatszott anya hangja a konyhából.
Tudtam, hogy a nagyinak jól fog esni, ha hallja, gondolunk rá. Különösen akkor, ha a jókívánságok az unokavejétől is érkeznek.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz – morogtam, miközben beírtam a reptér címét az alkalmazásba.
Gábor ugyanis két teljes éve be sem tette a lábát hozzá.
Néhány perc múlva a férjem mégis odasétált az ajtóhoz, és teljes közönnyel megvonta a vállát.
– Anna, mondd meg őszintén, minek menjek oda? A nagymamád ki nem állhat. Itthon inkább dolgozom az új képsorozatomon a kiállításra.
– Ugyan már, miért sértődsz meg ezen? – szólt közbe anya. – Ha nem akar menni, ne menjen. Jobb így mindenkinek.
– Pontosan tudod, miért nem vágyik a férjed arra, hogy meglátogassa a nagyit.
Tudtam. Méghozzá nagyon is.
A nagymamámat a családunkban mindig különleges emberként tartották számon. Varga Erzsébetet az egész város elismert zongoraművészként ismerte. Tanított a Zeneakadémián, vezetett kamarazenekart, fellépett színpadokon, és az egész életét a zenének szentelte. Nemcsak tekintélyt és hírnevet szerzett, hanem annyira ügyesen bánt a pénzzel, hogy lakást vett a belvárosban, egy kis házat a város szélén, és komoly megtakarítást is félretett.
Két lánya volt: az édesanyám és Judit nagynéném. Unokából is kettő jutott neki: én, valamint az unokatestvérem, Dóra.
Régen engem tartott a kedvencének. Én voltam az egyetlen a családban, aki ugyanarra az útra lépett, mint ő. Felvettek a Zeneakadémiára, nála laktam, és arról álmodoztam, hogy egyszer nagy zongorista válik belőlem. A nagyi komoly tehetséget látott bennem, fényes jövőt jósolt nekem, és gondolkodás nélkül áldozta rám az idejét, az energiáját és a pénzét.
Mindez pontosan addig tartott, amíg meg nem ismertem Gábort.
Ő festő volt, Budapestről érkezett hozzánk egy nyári alkotótáborba, és egyetlen évszak alatt felforgatta az egész addigi életemet. Eszemet vesztve beleszerettem, majd elhatároztam, hogy visszaköltözöm a fővárosba, anyához.
A nagymamám attól a pillanattól kezdve ellenszenvvel nézett a vőlegényemre.
– Ez a kalandor tönkreteszi a pályádat, és vele együtt az életedet is – hajtogatta. – Egyszer még nagyon meg fogod bánni.
Anya ezzel szemben mellénk állt. Sőt, felajánlotta Gábornak, hogy költözzön be hozzánk a kétszobás lakásba, amíg összegyűjtjük az önrészt egy saját otthonra. Én zeneiskolában tanítottam, ő rajzórákat adott. Nem dúskáltunk a pénzben, így Gábor örömmel elfogadta, hogy egy ideig az anyósával éljen egy fedél alatt.
Erzsébet azonban mereven elzárkózott attól, hogy Gábort vendégül lássa. Igaz, ő sem törte magát különösebben, hogy odamenjen. Három év házasság alatt talán háromszor járt a nagyinál, és minden egyes látogatás valóságos próbatétellé vált mindannyiunk számára.
Most, hiába kérleltem, a férjem ismét nemet mondott. Még az ünnepek előtt sem volt hajlandó elkísérni.
– Anna, menj csak egyedül – támogatta anya is. – Így legalább senki nem idegeskedik feleslegesen.
Sóhajtottam, aztán beletörődtem.
Ekkor pittyent a telefonom: a taxi megérkezett.
A fenébe, majdnem elfelejtettem!
Az autó már lent várt az udvaron, én pedig pánikszerűen kezdtem fel-alá rohangálni a lakásban a nagyinak szánt ajándék után. Egy finom, violinkulcs alakú brosst rendeltem neki jó előre egy ékszerésztől.
– Hová tűnhetett? – motyogtam magam elé, miközben kétségbeesetten kutattam tovább a nappaliban.