Benéztem a díszpárnák alá, félrehúztam a takarót, még a kanapé réseibe is bekotortam, mintha a bross magától odacsúszhatott volna.
– Mit keresgélsz ennyire? – kérdezte Gábor vontatott, lustán érdeklődő hangon, miközben a kapkodásomat figyelte.
Egy pillanatra megdermedtem.
Az ajándék… persze, a bross. Hirtelen bevillant, hogy a hálószobában hagytam, a komód felső fiókjában. Egyetlen szót sem szóltam, csak sarkon fordultam, és szinte futva indultam vissza.
A taxi már a ház előtt várakozott, de biztos voltam benne, hogy még belefér. Az egész nem tarthat tovább fél percnél.
Óvatosan nyitottam ki a lakás ajtaját, igyekeztem hangtalanul mozogni, mintha attól tartanék, hogy a saját sietségemet is megzavarom. A folyosón furcsa, szokatlan csend ült. Nem szólt a tévé, anya megszokott köhintését sem hallottam.
Aztán egyszer csak megütötte a fülemet valami.
Hangok szűrődtek ki a konyhából. Először tompán, alig kivehetően, mintha falakon túlról érkeznének, de minden másodperccel tisztábban hallatszottak.
– Megígérted nekem, Gábor – mondta anya. A hangja feszült volt, idegenül kemény. – Abban állapodtunk meg, hogy újévig mindennek el kell rendeződnie.
Megálltam, mielőtt elértem volna a hálószobát.
– Dolgozom rajta – vágta rá a férjem ingerülten. – Azt hiszed, ez ilyen egyszerű? Anna nem ostoba. Túl sok mindent észrevesz, és túl sokat kérdez.
A szívem mintha lezuhant volna valahová a mélybe.
Rólam beszélnek?
Közelebb húzódtam, és úgy visszafojtottam a lélegzetemet, hogy még a mellkasom is belesajdult.
– Sietned kell – folytatta anya halkabban. – Erzsébet nem fog örökké élni. Ha még időben megváltoztatja a végrendeletét, akkor semmink sem marad.
A világ megbillent körülöttem.
Végrendelet?
– Tudom – felelte Gábor már egyenletesebb, óvatosabb hangon. – De most veszélyes lenne nyomást gyakorolni Annára. Így is teljesen ki van borulva ettől az utazástól.
A nevem úgy csattant a levegőben, mintha arcul ütöttek volna.
– Akkor finomabban csináld – mondta anya ridegen. – Te magad bizonygattad, hogy tudod, hogyan kell hatni rá.
Néhány pillanatnyi csend következett.
Aztán Gábor halkan felnevetett. Rövid, száraz nevetés volt.
– Tudom – mondta alig hallhatóan. – Hiszen bízik bennem.
Önkéntelenül hátraléptem, mintha valóban ütés ért volna.
Az ujjaim remegni kezdtek. A tenyeremmel a falnak támaszkodtam, nehogy egyszerűen összecsukoljak a folyosó közepén.
Nem. Ez nem lehet igaz.
Anya. A férjem.
– A legfontosabb, hogy rávedd a nyaraló eladására – beszélt tovább anya. – A pénz most kell, nem később. Pontosan tudod, mekkora tartozásaink vannak.
Tartozások?
Én soha… egyetlen egyszer sem hallottam semmiféle adósságról.
– Megoldom – felelte Gábor kurtán. – De ha félremegy a dolog, eszedbe se jusson rám tolni az egészet.
– Én? – anya idegesen felhorkant. – Te rángattál bele minket ebbe az egészbe.
Minden kimondott szó úgy hasított belém, mint egy üvegszilánk.
A szám elé kaptam a kezem, nehogy akaratlanul is hangot adjak ki.
Az a világ, amelyet az otthonomnak hittem, lassan repedezni kezdett körülöttem.
Három év házasság. Bizalom. Figyelmesség. Támasz.
És mindez… hazugság lett volna?
Óvatosan hátráltam egy lépést. Aztán még egyet.
El kellett mennem innen. Azonnal.
Csakhogy ebben a pillanatban a padló alattam árulón megnyikordult.
A konyhában egy csapásra elhallgattak.
– Hallottad? – suttogta anya.
Léptek.
A folyosó felé indultak.
Megmerevedtem, mozdulni sem bírtam.
A konyhaajtó először lassan résnyire nyílt…
Aztán hirtelen kivágódott.
Éppen csak volt időm oldalra húzódni, és úgy tenni, mintha abban a pillanatban léptem volna be a lakásba. A szívem olyan vadul vert, hogy biztos voltam benne: a dobbanásai visszhangzanak a folyosó falai között.
– Anna? – anya meglepetten felvonta a szemöldökét. – Hiszen te már elmentél.
Gábor mögötte állt. A pillantása egy másodpercre az arcomra tapadt: kutató volt, méricskélő, túlságosan éber.
Gyanított valamit.
– Én… – a hangom megbicsaklott, de valahogy rákényszerítettem magam, hogy összeszedjem magam.