Az ünnepi asztalt Eszter lakásában terítették meg — abban az otthonban, amelyet még jóval a Gáborral kötött házassága előtt, teljesen a saját erejéből vásárolt meg és rendezett be. Ez az egyszobás lakás egy kilencemeletes panelház nyolcadik szintjén számára nem egyszerűen ingatlan volt, hanem élete egyik legnagyobb eredménye. Három hosszú éven át szinte fillérről fillérre félretett mindent, amit megkeresett: nappal egy kereskedelmi cégnél dolgozott menedzserként, esténként pedig angolból korrepetált diákokat. Megvont magától szinte minden kényelmet. Ha tehette, gyalog ment a villamos vagy a metró helyett, készételre nem költött, otthon főzött, a ruháit pedig addig hordta, amíg már tényleg alig lehetett megvarrni őket.
A felújítást sem bízta szakemberekre. Saját kezével festette meleg bézs árnyalatúra a falakat, ő ragasztotta fel az apró virágmintás tapétát, és az édesapjával együtt szerelte össze a részletre vásárolt konyhabútort. Ebben a lakásban minden egyes tárgynak története volt. Semmi sem került ide véletlenül: mindent szeretettel, ízléssel és gondossággal választott ki.
A világos falak tágasabbnak mutatták a szobát, a homokszínű sarokkanapét hosszú keresgélés után találta meg egy bútorüzletben, a széles ablakpárkányon pedig élő virágok sorakoztak: ibolyák, muskátlik és egy gondosan ápolt pénzfa. Mindez az övé volt. Csakis az övé. A saját munkájából, kitartásából és lemondásaiból született meg. Ezen az estén pedig úgy döntött, itt rendez egy meghitt családi összejövetelt Gábor harmincadik születésnapja alkalmából.
— Eszter, nem lenne egyszerűbb mégis elmenni valahová vacsorázni? — vetette fel Gábor már reggel, miközben álmosan kávét töltött magának a konyhában. — Minek vállalod magadra ezt a rengeteg főzést meg takarítást? Beülnénk egy rendes helyre, kiszolgálnának minket, és kész.
— Nem, én most mindenképpen itthon szeretném — rázta meg a fejét Eszter, és már nyitotta is a hűtőt, hogy elővegye a salátákhoz való alapanyagokat. — Egy étteremnek mindig van valami személytelen hangulata. Ott nem olyan bensőséges. Itthon sokkal melegebb, családiasabb az egész. Ráadásul nem is leszünk sokan, legfeljebb heten.
— Ahogy gondolod — vont vállat közömbösen a férje, majd belekortyolt a kávéjába. — Csak kérlek, ne hajtsd túl magad. Nem kell százféle fogást csinálni.
Valóban nem készültek nagy vendégseregre. Ott volt természetesen Gábor, az ünnepelt, aztán az édesanyja, Erzsébet asszony, aki határozottan kijelentette, hogy ezen az estén neki mindenképpen jelen kell lennie. Meghívtak még néhány távolabbi rokont is Gábor részéről: az unokatestvérét, Andrást, valamint annak csendes, visszahúzódó feleségét, Júliát, akiket Eszter a kétéves házasságuk alatt összesen talán háromszor látott. A társasághoz csatlakoztak az ötödik emeletről a szomszédok is, a kedves idős házaspár, László bácsi és Mária néni, akik Eszter személyes meghívására jöttek fel egy kis ünneplésre. Eszter tudatosan kerülte a nagy, zajos mulatságot, ahol idegenek és félismerősök tömege zsúfolódik össze.
Nyugodt, szeretetteljes családi estét képzelt el. Őszinte köszöntőket, kedves pohárköszöntőket, lassan hömpölygő beszélgetéseket egy szépen megterített asztal mellett. Már kora reggel, szinte ébredés után munkához látott. Fűszeres, illatos húst sütött a sütőben, különféle salátákat aprított, kevert és ízesített, friss zöldségeket mosott, hámozott, szeletelt, és megsütötte Gábor kedvencét is: a háromrétegű mézes tortát, még a nagymamájától tanult recept alapján. Mire este hat óra lett, az asztal roskadozott az ételektől. Volt rajta hagyományos franciasaláta, csirkés cézársaláta, céklás-zöldséges saláta, hideg húsos tál, haltekercsek, gombával sült burgonya és fóliában puhára párolt forró hús is. Eszter rettentően elfáradt, de amikor végignézett a végeredményen, elégedettség töltötte el.
— Jaj, Eszterkém, drágám, hát ez gyönyörű lett! Milyen szépen, milyen gondosan megterítettél! — ámult el őszinte örömmel Mária néni, amikor a férjével együtt belépett a lakásba, és átnyújtott egy csokor fehér krizantémot. — Öröm ránézni erre az asztalra! Mennyi finomságot készítettél! Biztosan egész nap talpon voltál.
— Nagyon szépen köszönöm, Mária néni — mosolygott hálásan Eszter, miközben átvette a virágot, és egy pillanatra beszívta friss, tiszta illatát. — Fáradjanak beljebb, kérem. Vetkőzzenek le, és üljenek csak az asztalhoz.
— Hát, a mi aranykezű háziasszonyunk igazán kitett magáért — kacsintott elismerően az ősz hajú László bácsi, miközben levette a kabátját. — Gábor fiam, nagy szerencséd van ezzel az asszonnyal. Becsüld meg jól!
Erzsébet asszony nem sokkal utánuk érkezett. A lépcsőzés után nehezen vette a levegőt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy hosszasan, kritikus szemmel végigmérje az ünnepi asztalt. Vékony, kirúzsozott ajkát összeszorította.
— Hm… Látom, sütöttél-főztél eleget — jegyezte meg elnyújtott, kétkedő hangon. — Csak remélni tudom, hogy ezt mind meg is eszik. Kár lenne, ha a végén a kukában landolna.
Eszter biztos mozdulatokkal, gyorsan és ügyesen mozgott a szűk konyhában, de megfeszült vállaiból jól látszott, mennyire kimerítette a nap. Reggel hétkor kelt, hogy mindennel időben elkészüljön. Először kiment a piacra a legfrissebb hozzávalókért: húst, halat, zöldséget és gyümölcsöt válogatott. Ezután három teljes órán át ki sem mozdult a tűzhely mellől, egyik ételt készítette a másik után. Amikor ezzel végzett, nekilátott az egész lakás kitakarításának: felmosott, port törölt, kisúrolta a fürdőszobát.
Aztán megterített, szépen elrendezte a tányérokat és az evőeszközöket, szalvétákat hajtogatott, poharakat állított sorba. Végül gyorsan lezuhanyozott, és átöltözött egy csinos, ünnepi ruhába. A lába már sajgott, mintha ólmot kötöttek volna rá, a dereka fájt a sok állástól, de Eszter minden erejével azon volt, hogy ebből semmit se mutasson. Nem akart panaszkodni. Annyira szerette volna, hogy ez az este igazán jól sikerüljön. Azt akarta, hogy Gábor elégedett és boldog legyen, a vendégek pedig jókedvűen, kellemes emlékekkel menjenek haza.
— Eszter, kincsem, nem ülnél le legalább egy percre? — súgta oda neki együttérzően Gábor, amikor a felesége már sokadszorra sietett el mellette egy teli, gőzölgő tállal a kezében. — Már órák óta megállás nélkül rohangálsz. Pihenj egy kicsit.
— Mindjárt, drágám — intett türelmetlen, de szeretetteljes mozdulattal Eszter, miközben letette a tálat az asztalra. — Csak ezt az utolsó meleg ételt kiosztom, és tényleg leülök melléd.
Ám a következő percekben is folyton a konyha és a szoba között ingázott. Forró fogásokat vitt be, bort és üdítőt töltött a poharakba, figyelte, hogy senkinek ne hiányozzon semmi, és mindenki kapjon abból, amit szeretne. Erzsébet asszony eközben az asztalfőn foglalt helyet, közvetlenül a fia mellett, mintha ez magától értetődően a legelőkelőbb szék lenne számára. Hangosan, mindenki figyelmét magára vonva kezdett bele egy hosszúra nyúló történetbe Gábor távoli gyerekkorából.
— Emlékszel, Gáborkám, amikor ötéves voltál a nyaralónál…
Az anyósa már az ünnepség legelső perceiben magára vállalta a társaság irányítójának szerepét. Úgy viselkedett, mintha ő lenne az est háziasszonya és ceremóniamestere egy személyben: harsányan nevetett, nagy gesztusokkal beszélt, és mindenáron azt akarta, hogy minden tekintet rá szegeződjön. Megállás nélkül vitte a szót, és egy pillanatig sem tűnt úgy, hogy bárki másnak szívesen átengedné a figyelmet.