Régi, ezerszer hallott vicceket szedett elő, olyanokat, amelyeken már senki sem nevetett igazán, legfeljebb udvariasságból mosolygott. Aztán egyik emléket fűzte a másik után: hol a saját fiatalkorából idézett fel valamit, hol Gábor gyerekkorából, közben pedig minden egyes fogást külön véleményezett, mintha étteremkritikusnak hívták volna meg az ünnepi asztalhoz.
— Jaj, ezt a salátát régen állandóan készítettem az én Gáborkámnak! — jelentette ki hangosan, hogy a társaság túlsó végén ülők is biztosan meghallják, miközben mohón hatalmas adagot szedett magának a franciasalátából. — Csakhogy én mindig friss zöldborsót tettem bele, nem konzervet. Frisset, zsengét, értitek? A konzervborsót ki nem állhatom, teljesen más az íze. És párizsiból sem vettem akármit, csak rendes, jó minőségűt, nem valami olcsó vacakot. Gáborkám, ugye emlékszel, mennyire imádtad gyerekkorodban?
— Persze, hogy emlékszem, anya — mosolygott engedelmesen Gábor, és bólintott hozzá.
— Ez a sült hús pedig… — Erzsébet asszony levágott magának egy tisztességes szeletet, a szájába tette, majd lassan, elgondolkodva rágni kezdte, mintha komoly szakmai értékelést készülne adni. — Hát, nem rossz. Nem rossz, végül is ehető. Bár én a helyedben sütés előtt alaposan bedörzsöltem volna friss fokhagymával. Attól lesz igazán zamatos az illata. És tovább is hagytam volna a sütőben, kicsit magasabb hőfokon, hogy szebb, aranybarnább, ropogósabb kérget kapjon.
Eszter a tűzhelynél állt, háttal az asztalnak, és némán hallgatta ezt a véget nem érő bírálatfolyamot. Mária észrevette, mennyire megfeszült az arca, és azt is, hogy szinte minden szín kiszaladt belőle. Gyorsan, tapintatosan megpróbált közbelépni.
— Ugyan, Erzsébet asszony, mit beszél! Minden fantasztikusan sikerült. Eszter igazán kitett magáért, rengeteg munkát és szeretetet tett ebbe az egészbe.
— Én nem is vitatkozom, dehogy vitatkozom! — legyezgetett a tömzsi kezével az anyósa. — Csak baráti jó tanácsokat adok, hogyan lehetne legközelebb még finomabbra csinálni. Nekem azért van némi tapasztalatom, egész életemben főztem, sütöttem, vendégeket láttam el.
Gábor eközben az asztalnál ült, teljes nyugalomban, elégedett arckifejezéssel, mintha mindaz, ami körülötte zajlik, egyáltalán nem érintené. Jóízűen evett abból, amit a felesége egész nap készített, lassan kortyolgatta a bort, szívből nevetett a vendégek nem különösebben mulatságos tréfáin, és mosolyogva fogadta az újabb és újabb születésnapi jókívánságokat.
— Na, Gábor, milyen érzés? Harminc év, az már nem gyerekjáték! Egy évvel idősebb és bölcsebb lettél — veregette vállon jókedvűen az unokatestvére, András.
— Semmi különös, minden rendben — felelte Gábor elégedetten, hátradőlve a székén. — A lényeg, hogy az egészségem egyelőre nem hagy cserben, és biztos munkahelyem is van. A többi majd kialakul.
— Így van, ez a beszéd! Igyunk az ünnepelt egészségére és a jó munkára!
Hangos koccanások töltötték be a szobát. Gábor boldogan nekidőlt a szék párnázott támlájának, teljesen elengedte magát, láthatóan elégedett volt az élettel. Eszter éppen ekkor sietett el mellette egy nagy tálcával a kezében, rajta egy újabb forró fogással: illatos, sütőben pirult burgonyával, erdei gombával és hagymával. A férje még csak a fejét sem fordította felé. Tovább beszélgetett élénken Andrással valami unalmas munkahelyi ügyről és a beszállítókkal adódó gondokról.
Eszter óvatosan letette a nehéz tálat a saláták közé, majd szinte azonnal visszafordult a konyhába, hogy kihozza a plusz mártást és a frissen vágott zöldfűszereket. A lábai már alig tartották. Szinte könyörgött a teste azért, hogy legalább öt percre leülhessen valahová, de pontosan tudta, hogy ha most megáll, az asztal pillanatok alatt kifosztottnak tűnik majd. Figyelni kellett az italokra, időben újratölteni a poharakat, pótolni az ételeket, és észrevenni, kinek mire van szüksége.
— Gábor, drágám, szólj már a feleségednek, hogy üljön le végre egy kicsit — mondta halkan, de határozottan Júlia, András felesége, miközben közelebb hajolt Gáborhoz. — Nézz rá, szegény teljesen kimerült. Már alig áll a lábán.
— Eszter, gyere már, ülj le ide mellém — szólt oda Gábor lustán, kissé szétszórtan, anélkül hogy megszakította volna a beszélgetését az unokatestvérével. — Úgyis minden kint van már az asztalon.
— Mindjárt megyek, tényleg csak egy perc — hallatszott Eszter tompa hangja a konyha felől.
Amikor a poharakat újra, talán már az ötödik alkalommal töltötték tele borral és pezsgővel, Erzsébet asszony nagy nehezen feltápászkodott az asztaltól. Nehézkesen mozdult, és feltűnően imbolygott jobbra-balra; az este során már jócskán ivott. Aztán látványosan, mindenki figyelmét keresve, villájával megkocogtatta a teli pohár kristályfalát.
— Figyelmet kérek! Mindenki figyeljen ide! — hirdette ki színpadias, fennkölt hangon, miközben szabad kezével széles mozdulatokat tett. — Kedves vendégek! Egy nagyon fontos pohárköszöntőt szeretnék mondani!
— Anya, már három köszöntőt is mondtál egymás után — nevetett fel jóindulatúan a kissé kapatos Gábor, fejét csóválva. — Nem lesz elég? Hagyd már, hogy más is szóhoz jusson.
— És akkor mi van? — háborodott fel Erzsébet asszony, büszkén felszegve az állát. — Ő az egyetlen, drága fiam, jogom van annyi pohárköszöntőt mondani, amennyit csak akarok! Úgyhogy most mindenki szépen elhallgat, és engem hallgat!
A zsibongó szobában érezhetően csendesebb lett minden. A vendégek engedelmesen felé fordultak, kezükben a poharukkal, és várták, milyen újabb ünnepi beszéd következik. András és a csendes Júlia gyors, nyugtalan pillantást váltottak. László félretette a villáját, rajta a félbevágott hússal. Mária óvatosan, aggodalmas arccal nézett a kipirult anyósra. Eszter éppen ekkor lépett ki a szűk konyhából, két kezében egy nagy, forró teáskannával. Frissen főzött, illatos teát akart kínálni a fáradó vendégeknek, esetleg erős kávét azoknak, akik inkább azt kérnek. Megállt az asztal szélénél, és a nehéz kannát edényfogóval, mindkét kezével szorosan tartotta.
— Nos hát, kedveseim — kezdte ünnepélyesen Erzsébet asszony, miközben továbbra is enyhén ingadozott, az arcán ravasz, sokat sejtető mosoly terült szét. — Teljes szívemből szeretném magasra emelni a poharamat a mi erős, összetartó családunkra! És persze az én világon legdrágább kisfiamra, Gáborkámra!
— Anya, rám már kétszer ittunk ma este — próbálta ismét szelíden megállítani Gábor, de az asszony határozottan legyintett a poharat tartó kezével.
— Ne szólj közbe, amikor az idősebbek beszélnek! Ez most igazán fontos köszöntő, úgyhogy figyelj rendesen!
— Szóval, drága vendégeim, azt javaslom, igyunk erre — folytatta Erzsébet asszony, és nagy erőfeszítéssel a feje fölé emelte a poharát, miközben széles, önelégült mosolyra húzta a száját. — A menyünk valóságos igásló lett!