— Na, akkor tisztázzuk — szólalt meg az anyósa már a küszöbről, köszönés nélkül, cipőben belépve. — Mi ez a szemétdomb az előszobádban? Emberek laknak itt, vagy hajléktalanok?
Anna nem felelt. A konyhaablaknál állt, az udvart nézte, kezében a telefonja világított, bár már semmi fontos nem volt a kijelzőn; csak fénylett, mint valami apró éjjeli lámpa. A férje, Péter, az anyja mögött toporgott olyan arckifejezéssel, mint aki rég leszokott arról, hogy saját véleménye legyen.
Erzsébet — így hívták az anyósát — nem a termetével volt tekintélyt parancsoló, hanem a jelenlétével. Úgy töltötte ki a teret, mintha egy túl nagy bútordarab volna, amelyet sehova sem lehet elpakolni. Túlfestett, égett karamellára emlékeztető haja, minden ujján gyűrű, csillogó szálakkal átszőtt kardigán — péntek este is, hőségben is. Szája szigorúan összezárva, tekintete fürge és éles: mindent észrevett, és mindennek azonnal értéket is szabott.
— Jól van — folytatta aztán már lágyabb hangon, azon a tónuson, amelyet Anna magában csak „színjáték üzemmódnak” nevezett. — Csak megnézzük a nyaralót, aztán megyünk is. Körbevezetsz, megmutatod, mi hol van, és indulunk vissza. Ugye, Péter, te is azt mondtad, legfeljebb pár óra?
Péter bólintott. Ő mindig bólintott.
A ház Annára a nagymamájától maradt: egy régi, fából épült nyaraló Mohácson, apró kerttel, öreg almafával és verandával, ahol reggelente kávét lehetett inni, miközben az ember a csendet hallgatta. Anna három évet és minden megtakarított pénzét beleölte, amit még az egyetemi évei óta félretett. Újrapadlóztatta a szobákat. Kicseréltette az ablakokat. A falakat arra a bizonyos fehér árnyalatra festette, amelyet hetekig keresett katalógusokban. Vászonfüggönyöket akasztott fel. Beszereltetett egy öntöttvas kádat is, amelyet Debrecenből hozattak.
Ez a ház az övé volt. Egyedül az övé.
A házasság előtt ez nem is volt kérdés. Utána azonban valahogy észrevétlenül „a miénk” lett belőle, holott Péter egyetlen napot sem dolgozott ott ecsettel vagy ásóval a kezében.
Péntek este hétkor indultak el. Anna vezetett. Erzsébet hátul ült, és végig megjegyzéseket tett az útra, a többi autósra, a táblákra meg a kamionosok viselkedésére. Mire a házhoz értek, már ereszkedett a szürkület.
— Hát igen — mondta az anyósa, amikor kiszállt, és végigmérte a telket. — Vannak, akik tudnak élni.
Nem csodálat volt ebben a mondatban. Inkább irigység, hanyag közönnyel letakarva. Anna azonnal megérezte, ahogy az ember előbb érzi meg a füst szagát, mint hogy meglátná a lángot.
Végigmentek a házon. Erzsébet mindent megtapogatott: a függönyt, a konyhapultot, a tálalóban sorakozó edényeket. Kinyitogatta a szekrényeket. Benézett a kamrába.
— Itt nyirkos a levegő — jelentette ki a hálószobában állva.
— Nem nyirkos, teljesen rendben van — válaszolta Anna.
— Én azt mondom, nyirkos. Péter, te nem érzed?
Péter beleszimatolt a levegőbe, majd bólintott. Természetesen bólintott.
Anna kiment a verandára, leült, és a kert felé fordult. A sötétben még ki lehetett venni a ribizlibokrok körvonalát, amelyeket ő maga ültetett. A háta mögül meghallotta, hogy az anyósa már telefonál, és valakinek lelkesen meséli, milyen szépséget „rittyentett ide Péter felesége”.
Péter felesége. Nem Anna. Nem egy önálló ember, saját névvel. Csupán toldalék a fiához.
— Figyelj csak! — kiáltott ki Erzsébet a szobából. — Holnap elhozhatom a nővéremet? Neki biztosan tetszene itt.
Anna válaszolni sem tudott.
A nővér másnap, szombaton délelőtt tizenegykor megérkezett. Vele jött a férje, a felnőtt lánya és a lánynak a barátja is, akinek a nevét Anna később sem tudta megjegyezni.
Üres kézzel állítottak be.
Ezt Anna rögtön észrevette. Autó, emberek, zaj, nevetés — de egyetlen szatyor sem. Se kenyér, se felvágott, se pár szem paradicsom. Csak vendégek, akik enni jöttek.
Erzsébet nővére, Judit, lényegében ugyanannak az asszonynak a hangosabb kiadása volt. Azonnal magyarázni kezdte, hogyan kellett volna kialakítani a verandát, hová lenne célszerűbb tenni a grillsütőt, és miért áll rossz helyen az almafa.
— Te ültetted? — kérdezte Annától.
— Nem, még a nagymamámé volt.
— Akkor a nagymamának megbocsátható — közölte Judit nagyvonalúan.
Anna bement a konyhába. Elővett mindent, amit a hűtőben talált: sajtot, felvágottat, tojást, zöldfűszereket, és a tegnapról maradt főtt tésztát, amit eredetileg magának készített. Feltette a vizet teának.
Péter utána lépett.
— Nem csinálunk valami sült húst? — kérdezte.
— A hús a fagyasztóban van. Sok idő, mire kienged.
— Akkor vedd ki, majd kiolvad.
Anna ránézett. Péter közben az ablakon át figyelte, ahogy az anyja háziasszonyi mozdulatokkal mutogatja Juditnak a kertet.
— Péter — mondta Anna halkan. — Azt ígérted, csak megnézzük a házat, aztán hazamegyünk.
— Hát… most már itt vannak.
— Ki hívta őket?
— Anya csak meg akarta mutatni nekik…
— Anya akarta — ismételte Anna lassan, hogy a férje végre meghallja, milyen súlya van ennek.
De Péter nem hallotta meg. Vagy úgy tett, mintha nem hallaná.
A húst végül mégis ki kellett venni a fagyasztóból, és Anna némán letette a konyhapultra, hogy olvadni kezdjen.