Három óra körülre a hús végre kiengedett. Addigra Anna már megterített a verandán: ő rakta ki az abroszt, az ő ételei kerültek az asztalra, az ő tányérjai és poharai sorakoztak rajta, amelyeket később természetesen megint neki kellett volna elmosogatnia. Az asztalnál heten ültek — heten, akiket ő soha nem hívott meg. Mindenki egyszerre beszélt. Erzsébet azt mesélte, hogy a régi rendszerben egyszer a gyárigazgató hétvégi házában vendégeskedett, és az aztán „igazi nyaraló volt, nem ilyen mai vacak”. Judit közben a szomszédokat szidta. A lánya fiatal barátja meg szinte fel sem nézett a telefonjából.
Péter nevetgélt. Láthatóan remekül érezte magát.
Anna összeszedte a tányérokat.
— Hagyd már, majd később! — legyintett az anyósa. — Ülj le inkább, mit sürögsz itt, mint valami cseléd!
Cseléd. Pontosan.
Anna szó nélkül betette a tányérokat a mosogatóba, aztán kiment a kertbe. Megállt az almafa mellett. Nem ő ültette, de most már az övé volt: papíron, jog szerint, a szerződés minden egyes sora alapján. Elővette a telefonját, és írt a barátnőjének: „Itt maradnak éjszakára. Úgy érzem, nem kapok levegőt.” Aztán kitörölte. Újra begépelte: „Maradnak. Én hazamegyek.”
De végül nem ment el.
Mert ez az ő háza volt. Nem neki kellett távoznia, hanem nekik.
Vasárnap reggel Erzsébet teát kortyolgatott, és arról beszélt, milyen jó lenne a következő hétvégén megint kijönni. „Most már rendesen, ottalvással, emberi módon.”
Anna hallgatta, néha bólintott, de közben csak egyetlen dolog járt a fejében: az a kicsi vas lakat, amely otthon, az íróasztal fiókjában hevert.
Pontosan tudta, hol találja.
Hétfőn, munka után az első dolga volt, hogy elővegye.
Nem volt nagy darab: tömör, súlyos, edzett acélból készült kengyellel. Anna még két évvel korábban vette, amikor a felújítás végéhez közeledett, mert attól tartott, valaki az utcáról bejut, és elviszi a szerszámokat. Aztán elfeledkezett róla. Később újra rábukkant. Majd megint megfeledkezett róla.
Most a tenyerében tartotta, és úgy nézte, mint az ember egy tárgyat, amelyről hirtelen kiderül, hogy pontosan erre volt szüksége.
A kerti kapu kulcsai nála voltak. Csakis nála.
Szerda este ment ki Mohácsra, egyedül, munka után, valamikor hat után. Senkinek sem szólt. Péternek csak annyit írt, hogy késni fog. A férje visszaküldött egy „oké”-t, mellé egy szívecskét, mert ez sokkal egyszerűbb volt, mint beszélgetni.
A ház csendesen, sötéten állt. Fa és lehűlt fű illata lengte be. Anna végigment a szobákon, kinyitotta az ablakokat, feltette a vizet teának. A verandán ült le, és sokáig nézte a kertet. A sötétben ki lehetett venni az almafa körvonalát; már kezdtek rajta duzzadni az apró, kemény gyümölcsök, amelyek csak augusztusra érnek majd be.
Aztán elővette a lakatot.
A kapun addig is volt egy, de régi, lötyögős, bizonytalan darab. Azt akár egy hajtűvel is ki lehetett volna nyitni. Anna levette, zsebre tette, és a helyére felakasztotta az újat. Kétszer elfordította benne a kulcsot. Megrángatta a kengyelt.
Nem engedett.
Visszament a házba, és még sokáig ült a konyhaasztalnál a teája mellett, amely kihűlt, mire észrevette. Nem azon gondolkodott, helyesen cselekszik-e. Ez már eldőlt. Olyan egyértelmű volt, mint az, hogy az almafa pontosan ott áll, ahol állnia kell, és Judit nem fogja csak úgy odébb tenni. Más járt a fejében. Az, mit mond majd Erzsébet, amikor rájön, hogy nincs kulcsa. Az, hogyan fog Péter mentegetőzni: ugyan már, minek kellett ezt, anya csak jót akart, nem rosszindulatból csinálták. És az is, hogy a „nem rosszindulatból” kifejezést már annyiszor hallotta, hogy teljesen kiüresedett.
Nem rosszindulatból — ez egyszer fordul elő.
Ha minden pénteken megtörténik, annak már más neve van.
Péter csütörtökön telefonált.
— Anya kérdezi, hogy most szombaton megint kimehetnek-e.
Anna egy pillanatig nem válaszolt.
— Nem — mondta végül.
— Hogyhogy nem?
— Most szombaton nem.
— De hát ők…
— Péter. — Anna egyenletesen ejtette ki a nevét, minden olyan hangsúly nélkül, amelyet a férje haragnak értelmezhetett volna. A haragot Péter ügyesen kikerülte: sértett arcot vágott, elhallgatott, és a beszélgetés máris más irányba csúszott. — Szeretném, ha ebben megállapodnánk. Ha valaki ki akar menni a házba, nekem előre tudnom kell róla. Nem péntek reggel. Nem az előző este. Előre.
— De anya nem tudta, hogy Judit…
— Nem Juditról beszélek. Hanem egy szabályról.
— Miféle szabályról?
— Az enyémről. — Anna rövid szünetet tartott. — Ez az én házam, Péter. Én építtettem. Én fizetem. Én döntöm el, ki mehet oda, és mikor.
A vonal túlsó végén hosszú csend támadt. Olyan hosszú, hogy Anna szinte belelátta mindazt, amit Péter képtelen volt hangosan kimondani: a zavarát, a bosszúságát, és azt a gyerekes vágyát, hogy a dolgok valahogy maguktól rendeződjenek.
— Önző vagy — mondta végül Péter halkan, szinte csodálkozva.
— Lehet — felelte Anna.
Nem kezdte el magyarázni neki, hogy az önzés az, amikor elveszel valamit a másiktól. Amikor viszont azt véded meg, ami eleve a tiéd, azt egészen másképp hívják.