– Anna, hová tűntél? Anyával már teljesen türelmetlenek vagyunk, csak várunk és várunk, te meg sehol – szólalt meg a telefonban a férje sürgető, kissé szemrehányó hangja.
– Mindjárt otthon vagyok. Bent tartottak a munkahelyen – felelte Anna, de azt már nem tette hozzá, hogy valójában senki sem marasztalta. Egyszerűen csak lassan sétált, kiélvezve az év utolsó napjainak különös, csendes hangulatát. Puha pelyhekben hullott a hó, közben mégis erősen sütött a nap. A verebek olyan vidáman csiviteltek, mintha nem tél lenne, hanem a tavasz első, bátor reggele.
– Történt valami? – kérdezte azért óvatosan.
– Hogyne történt volna! Újévi meglepetést készítettem a feleségemnek, ő pedig esze ágában sincs hazasietni – nevetett Márk.
– Meglepetést? Márk… csak nem jóváhagyták a lakáshitelt?
– Gyere haza, és mindent meglátsz – válaszolta titokzatosan.
– Akkor én is bevallok valamit: nekem is van számodra egy meglepetésem.
– Nahát, most már kíváncsivá tettél – kacagott fel Márk.
– Tőled tanulok – mosolyodott el Anna.
Ettől a pillanattól kezdve már nem figyelt sem a hóesésre, sem a csicsergő madarakra; gyorsabbra fogta a lépteit.
Eredetileg nem ezen a napon akart előállni a döntésével. Úgy tervezte, megvárja az újéj éjszakáját, és ünnepélyesen, a harangszó alatt mondja el. De ha már így alakult, mi értelme lett volna tovább halogatni?
Végre rászánta magát, hogy eladja a kis garzonját, amire Márk már régóta kérlelte, mert így jóval nagyobb önerővel vághattak volna bele a közös otthon megvásárlásába. Ráadásul vevő is akadt, az adásvételt pedig közvetlenül az ünnepek utánra tűzték ki.
– Hát, ezért most igazán megdicsérhetem magam – gondolta elégedetten.
Halkan dúdolni kezdett egy újévi dallamot, aztán amikor észrevett egy befagyott pocsolyát, gyermeki örömmel siklott végig rajta. Anna és Márk életében ekkor minden egy új, közös kezdet ígéretét hordozta.