Az anyósom véletlenül meghallotta, hogy hamarosan egy új, tágas és fényűző házba költözünk, és még aznap eldöntötte, hogy természetesen ő is velünk tart. Egyetlen percig sem mérlegelt: eladta a saját otthonát, majd nem sokkal később megjelent a küszöbünkön azzal a magabiztos arckifejezéssel, mintha már régóta várnánk rá. Csakhogy arról fogalma sem volt, hogy pontosan ezt szerettük volna elérni. Amikor később kétségbeesetten felhívott, és azt kérdezte: „Hol van a bejárat? Ti egyáltalán hol vagytok?”, alig bírtam visszafojtani a nevetést. Minden pontosan úgy alakult, ahogyan előre elterveztük.
Aznap, amikor pánikba esve telefonált, mert nem találta az úgynevezett „új luxusházunk” bejáratát, kénytelen voltam lenémítani a mobilomat. Nem akartam, hogy meghallja, ahogy nevetésben török ki.
Erikának hívták, és az elmúlt három évben úgy viselkedett, mintha a férjem életében bekövetkező minden kedvező fordulat automatikusan rá is vonatkozna. Amikor Márkot előléptették, rögtön célozgatni kezdett arra, hogy most már igazán számíthatna tőlünk valamiféle havi támogatásra. Amikor új autót vettünk, ő már kész tényként kezelte, hogy a régi kocsi majd hozzá kerül. És amikor megemlítettük, hogy költözés előtt állunk, még csak gratulálni sem jutott eszébe. Az első kérdése az volt, hány hálószoba lesz a házban. Aztán elégedetten hozzátette:
– Remek. Akkor végre nekem is lesz egy kényelmes helyem nálatok.
Márkkal csak összenéztünk. Egyikünk sem szólt semmit. Rám ez egyáltalán nem volt jellemző, mert Erika szinte a házasságunk első napjától kezdve rendszeresen átlépte a határainkat, majd mindezt „családi összetartásnak” nevezte. Megvolt hozzá a különös tehetsége, hogy a legképtelenebb kijelentéseket is olyan derűs, magától értetődő hangon mondja ki, mintha udvariatlanság lenne nemet mondani neki.
Az utóbbi hónapokban mintha még tudatosabban próbálgatta volna, meddig mehet el. Egyre gyakrabban panaszkodott arra, milyen nehéz egyedül fenntartania a házát, mennyire magányos, és mennyire szeretne közelebb lenni a családhoz. A mi közelgő költözésünket pedig egy idő után már nem is a mi költözésünknek nevezte, hanem „a közös új életszakaszunknak”. Minél többet beszélt róla, annál világosabbá vált: a saját fejében már régen meghozta a döntést.
Két héttel a költözés előtt felhívta Márkot, és teljes nyugalommal közölte vele, hogy meghirdette eladásra a házát.
Márk kihangosította a telefont.
– Miért csináltad ezt? – kérdezte döbbenten.
– Ugyan már, ne tégy úgy, mintha meglepne – felelte Erika könnyedén. – Mi értelme lenne annak, hogy én itt maradjak egyedül, miközben ti ketten egy hatalmas új házban éltek? Így pénzt is spórolunk, és végre együtt lehet a család. Tökéletes megoldás.
A mai napig tisztán emlékszem, hogyan néztem akkor Márkra. Ugyanaz a megdöbbenés ült az arcán, amit én is éreztem, de a rémület mögött már valami más is megjelent: elszántság. Évek óta próbáltunk óvatosan bánni Erikával. Magyarázkodtunk, finomítottunk a szavainkon, halogattuk a kellemetlen beszélgetéseket, témát váltottunk, és mindent megtettünk, hogy senkit se bántsunk meg. Csakhogy ez soha nem vezetett eredményre. Minden udvarias, halkan kimondott „nem”-et úgy értelmezett, mint egy későbbre halasztott „igent”.
Aznap este Márk leült velem szemben a konyhaasztalhoz. Hosszú ideig csak nézett maga elé, aztán határozottan megszólalt:
– Ennyi. Elég volt. Ha most nem húzzuk meg a határt, később már semmilyen határ nem marad.