Igaza volt. Ha akkor nem lépünk, később már esélyünk sem lett volna megállítani.
Így hát kitaláltunk valamit.
Nem kezdtük el győzködni Erikát, amikor továbbra is úgy beszélt a költözéséről, mintha az már eldöntött tény lenne. Nem adtuk meg neki a valódi címünket. Hagytuk, hogy találgasson, következtessen, és a saját fejében összerakja azt a történetet, amit hallani akart, miközben mi csendben befejeztük azt, amit már jó ideje előkészítettünk.
Az a bizonyos „fényűző ingatlan”, amelyről valahonnan értesült, egyáltalán nem az a ház volt, ahová mi költözni készültünk. Befektetésnek szántuk: egy drága, nagy értékű ház volt, amelyet cégen keresztül vásároltunk meg egy másik párral közösen. Rövid távú kiadásra, illetve üzleti partnerek, céges vendégek elszállásolására szántuk. A valódi otthonunk egészen máshol volt: egy zárt, őrzött lakóparkban, olyan papírokkal, amelyek az én leánykori nevemre és Márk második keresztnevére szóltak.
Erika mindössze annyit hallott, hogy „luxusház”. A többit, ahogy mindig, már ő maga képzelte hozzá.
Amikor végleg lezárult a saját házának eladása, bérelt egy teherautót, felpakoltatta a holmiját, és elindult arra a címre, amelyet valahogyan kiszedett Márk egyik unokatestvéréből. Ő azonban csak a befektetési célú ingatlanról tudott.
Nagyjából egy órával később megcsörrent a telefonom.
– Lilla! – Erika hangja szinte kirobbant a készülékből. – Itt vagyok, de kapu van, a kód nem működik, a rakodók várnak, titeket meg sehol sem látlak! Hogy jutok be? Egyáltalán hol vagytok?
Márkra néztem. Lassan, nagyon lassan elmosolyodott.
Abban a pillanatban mindketten tudtuk: eljött az idő.
Kihangosítottam a hívást.
Erika zihálva vette a levegőt, pontosan úgy, ahogy mindig, amikor a pánik kezdett átfordulni dühbe. A háttérből hallani lehetett a járó teherautó motorját, egy férfihangot, aki azt kérdezte, kezdhetik-e a kipakolást, és közben élesen dudáltak valahol a közelben. Nyilván arra számított, hogy azonnal mentegetőzni kezdünk, kapkodva magyarázkodunk, majd rohanunk megoldani helyette a helyzetet.
Ehelyett csak csendet kapott.
Hosszú, súlyos, kényelmetlen csendet.
– Lilla? – szólalt meg újra, most már élesebben. – Hallasz engem? Nincs itt senki. A kapun az van kiírva, hogy korlátozott belépés. És miért van kint tábla arról, hogy kiadó?
Majdnem elnevettem magam, de Márk megszorította a kezemet, és ő válaszolt helyettem.
– Azért, anya, mert ez nem a mi otthonunk.
A mondata után olyan némaság zuhant ránk, hogy szinte tapintani lehetett.
– Hogy érted azt, hogy nem a tiétek? – préselte ki végül Erika.
– Úgy, hogy ez egy kiadásra szánt ingatlan – mondta Márk nyugodtan. – Befektetésként vettük. Soha nem mondtuk neked, hogy oda beköltözhetsz.
– De igen, mondtátok! – csattant fel azonnal.
– Nem – szóltam közbe én is. – Ezt te döntötted el egyedül.
A hangja rögtön magasabbra ugrott.
– Ne játsszatok a szavakkal! Eladtam a házamat!
Márk mély levegőt vett, aztán kimérten felelt:
– Eladtad a házadat anélkül, hogy egyszer is megbeszélted volna velünk, hol akarsz lakni. Egyszerűen kész helyzet elé állítottál minket. Ez nem meghívás volt.
És pontosan ez volt a lényeg. Erika soha nem engedélyt kért. Csak addig figyelt másokra, amíg el nem kapott egy számára hasznos részletet, a többit pedig gond nélkül hozzáképzelte.