– A libát el ne felejtsd – vetette oda István, fel sem pillantva a telefonjából. – Anyám almával szereti.
Két bevásárlószatyorral álltam a konyha közepén. Mindkettő húzta a karomat. Az egyikben krumpli, répa, hagyma lapult, a másikban egy négykilós liba. István délben hívott fel a munkahelyemen, és közölte, hogy szombaton vendégeink lesznek. Húszan. Az ő születésnapja, ötvenhat éves lesz.
Szombatig két nap maradt.
Én árajánlatokkal és költségvetésekkel foglalkozó mérnökként dolgozom. Nyolc óra számok, táblázatok és határidők között, utána bolt, aztán konyha. Így megy ez tizenkét éve, amióta István kitalálta, hogy a házunk tökéletes helyszín nagy családi és baráti lakomákhoz. Tágas konyha, hosszú nappali, udvar grillezővel. És ami szerinte a legfontosabb: egy feleség, aki mindent elintéz.
– István, hányszor kértelek, hogy legalább két héttel előbb szólj – mondtam, miközben kipakoltam a szatyrokat. – Két nap alatt nem lehet rendesen felkészülni.
– Ugyan már, mit kell ezen annyit készülni? – vont vállat. – Összedobsz pár salátát, beteszel valami meleget a sütőbe. Te úgyis szeretsz főzni.
Valóban szeretek főzni. Kettőnkre. Négy emberre is, ha a gyerekek hazajönnek. De nem húsz főre. Nem másfél havonta. És főleg nem teljesen egyedül.
Tizenkét év alatt nagyjából kilencvenhat vendégséget számoltam össze. Évente nyolcat: születésnapok, ünnepek, „csak beugranak a fiúk” típusú esték. Egy-egy alkalom körülbelül tizennégy órámat vitte el. Két nap előkészület, egy este felszolgálás, majd fél nap takarítás. István pedig ezalatt egyetlenegyszer sem mosott el még egy árva tányért sem.
Betettem a libát a hűtőbe, aztán nekiálltam krumplit pucolni.
Péntek este már a negyedik nagy tál majonézes salátát aprítottam. A kezem ecettől, hagymától és páctól szaglott. Az asztalon három tepsi pogácsa és töltött tészta sorakozott: húsos, káposztás, tojásos. A sütőben lassan puhult a liba. A tűzhelyen tízliteres fazékban rotyogott a céklás leves, mellette a kocsonya dermedezett, amelyet már csütörtökön feltettem.
István benyitott a konyhába, felkapott egy húsos falatot, beleharapott, majd elégedetlenül összehúzta a száját.
– Húsosból kevés lesz – jegyezte meg. – László ezekből simán megeszik ötöt is.
– Negyven darabot csináltam – feleltem.
– Hát, húsz emberre az fejenként kettő. Az nem sok.
Nem válaszoltam. Csak kinyitottam a hűtőt, és elővettem a darált húst.
– Holnap vegyél még üdítőt is – szólt vissza a folyosóról. – Kólát, limonádét, meg valamit a gyerekeknek.
Éjjel egyig gyúrtam, töltöttem és formáztam a tésztát. Szombaton hatkor már talpon voltam. Székeket cipeltem, terítőket terítettem, poharakat fényesítettem. István tízkor ébredt, megitta a kávéját, aztán elment italért. Két szatyorral tért vissza: limonádé, kóla, három üveg vodka. Letette őket az asztalra, felvette az új ingét, majd leült focimeccset nézni.
A vendégek négy körül érkeztek. Húsz ember, és mindenkinek tölteni kellett, kínálni, leszedni előle, újra pakolni. Én a konyha és a nappali között jártam megállás nélkül: vittem a tálakat, gyűjtöttem a piszkos tányérokat, újratöltöttem a poharakat, kenyeret szeleteltem, melegítettem, ami kihűlt. Az egész este alatt egyszer sem ültem le. Még egy pohár vizet sem tudtam nyugodtan meginni; csak menet közben kortyoltam bele egy bögrébe, a tűzhely mellett állva.
István az asztalfőn trónolt, történeteket mesélt, nagyokat nevetett. Az anyja almás libát evett, és időnként jóváhagyóan bólintott, mintha ezzel már el is intézte volna a dicséretet. Az egyik vendég, Anna, László felesége, akkor állított meg, amikor éppen újabb halom tányérral siettem el mellette.
– Katalin, ülj már le egy kicsit. Egyél legalább pár falatot.
– Mindjárt – mondtam. – Kiviszem a meleget, aztán leülök.
Nem ültem le. A meleg után jött a desszert. A desszert után a tea. A tea után pedig az, hogy „esetleg van még abból a húsosból?”.
Este tizenegykor mentek el az utolsó vendégek. Az asztalon edényhegyek maradtak. Gyorsan megszámoltam: hatvan tányér, harminc pohár, salátástálak, tepsik, villák, kések. A terítőn céklafolt és bor nyoma terjengett. Az asztal alatt morzsák, egy uborkavég és mártással átázott szalvéta hevert.
Hajnali fél kettőig mosogattam. István éjfélkor lefeküdt. Elalvás előtt még benézett a konyhába, végigmérte a fazekakkal teli mosogatót, és megszólalt.