– Hagyd ott, holnap befejezed – mondta álmos hangon. Azzal sarkon fordult, és eltűnt a hálószoba felé.
Nem hagytam ott. Az utolsó villáig, az utolsó zsíros lábasig mindent elmosogattam. Pontosan tudtam ugyanis, mi történik, ha reggelig állni hagyom: a zsír rákeményedik, a leves rászárad a fazekak oldalára, és másnap kétszer annyi időbe telik majd levakarni.
Reggel István már a makulátlan asztalnál ült, kávét kortyolgatott, közben a telefonját görgette.
– Jó kis este volt – jegyezte meg elégedetten. – Mindenki jól érezte magát.
Nem válaszoltam. A karom sajgott, a derekam húzott, mintha ólmot kötöttek volna rám. Tizennégy órát dolgoztam egyhuzamban, és egyetlen köszönöm sem hangzott el.
Mégis hallgattam. Ahogy mindig.
Három hónappal később István kitalálta, hogy sütögetést rendezünk. Tizenöt ember, a munkahelyi társasága. „Csak megsütünk egy kis húst, semmi különös” – mondta.
A „semmi különös” nálunk azt jelentette, hogy két napon át pácoltam a sertést és a csirkét, háromféle salátát készítettem, lepényeket sütöttem, krumplit főztem, zöldségtálakat állítottam össze, eldobható tányérokat és poharakat vettem, amelyek természetesen így sem bizonyultak elegendőnek, ezért végül a rendes tányérokat is mosogatnom kellett. Kivittem az asztalokat a kertbe, székeket cipeltem a házból, terítettem, pakoltam, rendezkedtem.
István közben a grill mellett állt, és forgatta a húsokat.
Az egyik kollégája, László, egy nagydarab, bajuszos férfi, beleharapott a saslikba, megtörölte a száját egy szalvétával, majd elismerően bólintott.
– István, neked arany kezed van. Ez a hús valami fantasztikus.
– Igyekszem – felelte István, és mosolyogva megfordította a nyársakat.
Senki nem kérdezte meg, ki pácolta be a húst. Senkinek nem tűnt fel a három lavórnyi saláta sem. László már a negyedik adag kapros krumplit szedte magának, amikor Istvánhoz fordult.
– Figyelj, legközelebb is lehetne nálatok? Nálam kicsi az udvar.
– Persze! – István barátságosan vállon veregette. – Ugye, Katalin?
Éppen egy tálca koszos tányért tartottam a kezemben. Az ujjaim olajosak voltak, a kötényem pecsétes, a hajam a homlokomhoz tapadt. Tizenöt ember fordult felém egyszerre.
– Két napja készülök erre – mondtam csendesen, de úgy, hogy mindenki hallja. – Tizennégy órát dolgoztam vele. Pác, saláták, lepény, krumpli, zöldségek. És egyszer sem mondta senki, hogy köszönöm.
László kezében megállt a villa félúton a szája felé. István arca kifakult.
– Ugyan már – próbált nevetést erőltetni magára. – Vendégek előtt vagyunk, Katalin. Ezt most nem kellene.
– Én csak kimondtam, amit számolok – feleltem. – Mert más nem tartja számon.
Később, amikor autóval mentünk vissza a boltból, mert kenyérből megint kevés lett, István egy ideig egy szót sem szólt. Aztán végre megszólalt.
– Kellemetlen helyzetbe hoztál a kollégáim előtt.
– Te pedig tizenkét éve cselédként mutogatsz előttük – válaszoltam. – Csak azt valahogy senki nem nevezi kellemetlennek.
Nem mondott semmit. Bekapcsolta a rádiót, és hazáig némán ültünk egymás mellett.
Este Erzsébet telefonált, István nővére. Az ilyen összejövetelek után mindig felhívta. Nem engem, természetesen, hanem őt. A konyhából így is hallottam minden szavát.
– Elég kemény asszonyod van – mondta Erzsébet. – De hát te vagy a férje, István. Ez a te házad. Tegyél rendet.
Rendet. Náluk ez mindig ugyanazt jelentette: Katalin hallgat, kiszolgál, és nem szól vissza.
Elmostam az utolsó tepsit, felakasztottam a kötényemet a kampóra, és lefeküdtem.
Szeptemberben Erzsébet úgy döntött, nálunk ünnepli a születésnapját. Ötvenkét éves lett. István anélkül, hogy engem akár egyszer is megkérdezett volna, felajánlotta neki a házunkat. Huszonöt vendégre.
Hétfőn tudtam meg. Az ünnepség szombaton volt. Öt nap maradt.
– István – mondtam –, megint nem kérdeztél meg.
A kanapén ült, a telefonján híreket olvasott, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.
– Hová menne szegény? Kicsi a lakása. Nálunk meg van hely, nagy a nappali.
– Nálunk van nappali – javítottam ki. – De főzni én fogok.
– Majd segít.
Erzsébet nem segített. Szombat reggel érkezett, új ruhában, frissen készített frizurával. Leült az asztalhoz, és onnantól kezdve utasításokat osztogatott.
– Katalin, a rózsákat abba a magas vázába tedd. Katalin, inkább a fehér terítőt vedd elő. Katalin, a salátát apróbbra vágd, az egyik barátnőmnek rosszak a fogai.
Hallgattam, és apróbbra vágtam a salátát.
Délután háromra minden a helyére került. Az asztal roskadozott az ételektől, a huszonöt vendég elfoglalta a székeket, István bort bontott, Erzsébet pedig mosolyogva fogadta a jókívánságokat. Én a tűzhely mellett álltam, és a forró fogást osztottam szét a tányérokra.