Késő este a városra nyirkos, áttetsző ködpára ereszkedett, a levegőben hűvös nedvesség ült. A kihalt sétányon a lámpák fénye hosszú, megtört árnyékokat húzott végig. Eszter, aki sebészként dolgozott, a férjével, Gáborral tartott hazafelé egy baráti vacsora után. Olyan mély csend borult köréjük, hogy az ösvény melletti sűrű orgonabokrok közül kiszűrődő halk nyögés szinte élesen hasított bele az estébe.
– Hallottad? – torpant meg Eszter, hangjában riadalommal.
– Hallottam – morogta Gábor, anélkül hogy lassított volna. – Biztos valami részeg dőlt be oda. Gyere már, szemerkélni kezd.
Eszter azonban már le is lépett az aszfaltról a vizes fűre. Az évek alatt beléivódott orvosi ösztön nem engedte, hogy egyszerűen továbbmenjen.
– Meg kell néznem – mondta határozottan. – Mi van, ha nagy bajban van?
– Miért kell neked mindenbe belekeveredned? – vetette oda ingerülten Gábor, még csak hátra sem fordulva. – Nem vagy szolgálatban. Elég a hősködésből. Menjünk, fáradt vagyok.
Eszter nem felelt. Már a nedves ágak között tört utat magának. A bokrok mélyén, a sáros földön egy férfi feküdt összegörnyedve, két kezét az oldalára szorítva. A lombokon átszűrődő holdfény megvilágította a kabátján terjedő sötét foltot. Eszter letérdelt mellé, és ujjai azonnal meleg, ragacsos vérbe értek. A sérülés súlyosnak tűnt, nagy valószínűséggel késszúrás volt.
– Hívj mentőt! – kiáltotta oda a férjének, aki az ösvényen állt, arcán undorral.
Gábor kelletlenül közelebb lépett, de a tekintetében nyoma sem volt együttérzésnek vagy aggodalomnak; csak bosszúság látszott rajta.
– Remek, most aztán belerángattad magad – sziszegte. – Rendőrség, kihallgatás, virrasztás egész éjjel… Minek kellett ez neked?
Választ sem várva hátat fordított, és elindult, magára hagyva Esztert a sötétben, térden állva a haldokló férfi mellett. Abban a pillanatban valami először repedt meg köztük, és a repedés azonnal áthidalhatatlan szakadéknak tűnt.
– Nyugodjon meg, ne erőltesse magát – szólt Eszter halkan, mégis parancsoló biztonsággal, miközben a sérült fölé hajolt. – Lélegezzen egyenletesen. A segítség már úton van. Rendben lesz.
A hangja nyugodt volt és biztos; ugyanaz a hang, amellyel a műtők előtt az évek során számtalan betegnek adott vissza egy kevés reményt. A férfi lassan abbahagyta a nyögést, a légzése valamivel mélyebbé vált. Némán, hálával a szemében nézett rá. Amikor a távolból felhangzott a sziréna, Eszter kiszaladt az útra, hogy odairányítsa a mentőautót. A mentősök gyorsan és fegyelmezetten dolgoztak. A sérültet hordágyra emelték, és már készültek is az indulásra.
– Ön vele tart? – kérdezte tőle az idősebb mentőorvos.
– Nem. Én találtam rá. Orvos vagyok, sebész.
– Értem, kolléganő. Nincsenek nála iratok. Be tudna jönni holnap az Üllői úti kórházba? A rendőrségnek szüksége lesz a nyilatkozatára: ki, hol és milyen körülmények között találta meg.
– Természetesen, bemegyek – bólintott Eszter.
A mentő eltűnt az éjszakában, ő pedig egyedül maradt a csenddel. Az otthonuk nem volt messze, mégis lassan indult el, mintha halogatni akarná a hazatérés pillanatát. Gábor viselkedése belülről égette.
Eszébe jutott, hogyan ismerték meg egymást: Gábor akkor a betege volt, mert biciklivel elesett, és eltörte a lábát. Kedvesnek, szellemesnek, ellenállhatatlanul könnyednek mutatta magát, később pedig makacs kitartással kezdte keresni Eszter társaságát.