Addig járt a nyomában, addig kereste minden ürüggyel, hogy Eszter, aki akkoriban magánytól és végtelen műszakoktól volt kimerült, hamar engedett a kedvességének. Aztán bevillant neki az első találkozás Gábor anyjával is: az asszony jeges pillantása, és az a száraz, ítélkező mondat, amely azóta is a fülében csengett: „Az én fiamnak olyan feleség kell, aki rendben tartja az otthont, nem pedig műtők között rohangál.” Eszter akkor csak udvariasan elmosolyodott. Most ez a mosoly gyerekesen hiszékenynek tűnt. Talán az anyósa mégsem tévedett.
Gábor a konyhában várta. Nem feküdt le, és az arcán olyan harag ült, mintha órák óta csak azt táplálta volna magában.
– Na, megint hőst játszottál? – vágta oda gúnyosan, alighogy Eszter belépett. – Akár ott is maradhattál volna. Miféle feleség vagy te? Nincs vacsora, az ingeim gyűrötten lógnak, a beosztásodból meg persze nem vagy hajlandó engedni! Én ezért nősültem meg? Hogy magamnak csináljak ennivalót?
Eszter leült az egyik székre. Annyira fáradt volt, hogy még védekezni sem maradt benne erő.
– Gábor, orvos vagyok. Ez a munkám. Az a férfi elvérzett volna.
– Nem érdekel! – förmedt rá. – Nekem olyan asszony kell, aki itthon vár, nem olyan, aki éjjelente bokrok között kóborol! Elegem van a hivatásodból, az éjszakáidból, abból, hogy mindig minden fontosabb nálam!
Minden mondata úgy hasított belé, mintha pengével húzták volna végig a bőrét. Olyan gyűlölettel beszélt arról, ami Eszter életének értelme volt, hogy egy pillanatra a levegő is bennrekedt a tüdejében.
– Torkig vagyok veled meg az átkozott esküddel – lökte oda Gábor, majd felállt. Szándékosan hangosan vonult be a hálóba, és bevágta maga mögött az ajtót. A zár kattanása ridegen visszhangzott a lakásban.
Aznap éjjel Eszter a nappali kanapéján aludt. Reggel nehéz fejjel, sajgó mellkassal ébredt, és hosszú idő óta először tett meg valami apróságot, ami mégis fontosnak tűnt: nem készített reggelit Gábornak. Nem vasalta ki az ingét sem. Helyette megállt a tükör előtt, és sokáig nézte saját arcát. Végül finoman kihúzta a szempilláit, az ajkára pedig halvány fényt tett.
Amikor belépett az orvosi szobába, a kollégái meglepett, mégis meleg tekintettel fordultak felé.
– Eszter, te ma ragyogsz! Mi történt, Gábor újra megkérte a kezed? – kacsintott rá Krisztina, az ápolónő.
– Úgy néz ki, mint aki milliókat ér, doktornő! – rikkantotta jókedvűen László, az altatóorvos.
Eszter zavartan elmosolyodott. Már szinte el is felejtette, milyen érzés nőnek lenni. Olyannak, akit észrevesznek, akinek bókolnak, akinek örülnek, ha megjelenik valahol.
Ebédidőben odalépett hozzá a sebészeti osztály vezetője.
– Eszter, jut eszembe… emlékszel arra a férfira, akit tegnap éjjel találtál? Végül hozzánk hozták be. A belvárosi kórház nem tudta fogadni, tele volt az intenzív osztályuk. Így most nálunk fekszik.
Eszter bólintott. A főorvos közelebb hajolt, és lehalkította a hangját.
– Csakhogy úgy tűnik, egyáltalán nem hajléktalan. Reggel magához tért, telefonált egyet, és fél órán belül terepjárók gördültek be az udvarra testőrökkel meg ügyvédekkel. Kiderült, hogy Márknak hívják, és nagyvállalkozó. Merénylet volt ellene, a riválisai rendelték meg. Úgyhogy akárhogy nézzük, te egy milliomost mentettél meg.
Eszter halványan elnevette magát. Eszébe jutott, milyen képet vág majd Gábor, ha ezt elmeséli neki. Csakhogy este már nem volt min nevetni.
Amikor hazaért, a kulcsa nem nyitotta az ajtót. A zárat lecserélték. Csengetett. Gábor nyitott ajtót, tekintete hideg volt és idegen.
Az előszobában ott álltak Eszter bőröndjei, kapkodva összepakolva.
– Átgondoltam, és döntöttem – közölte Gábor egyenletes, érzelem nélküli hangon. – Nem illünk össze. Más életet akarunk. Fogd a holmidat, és menj el.