— Szerinted ez így rendben van? Így kell fogadni az anyámat?!
Péter úgy rontott be a lakásba, hogy Eszternek még arra sem maradt ideje, hogy kivegye a füléből a fülhallgatót. Éppen a konyhában pakolta át a bevásárlószatyrok tartalmát a hűtőbe, amikor a férje hangja úgy csapódott neki, hogy a kezéből kiesett egy joghurtos pohár.
— Mi történt?
— Anyám két nehéz táskával jött haza a piacról! Megkértelek, hogy menj elé! Virággal! Már nem fiatal nő!
Eszter lassan lehajolt, felemelte a joghurtot, betette a hűtőbe, majd becsukta az ajtaját. Nyugalom. Nem szabad kapkodni.
— Péter, erről délután egykor írtál. Akkor éppen tárgyaláson voltam.
— Tárgyalás, tárgyalás! Nálad mindig csak a tárgyalások vannak!
A férfi beviharzott a szobába, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a lakás. Kisvártatva már onnan hallatszott a hangja: halkabban beszélt, szinte gyengéden. Az anyjával telefonált. Vigasztalta. Panaszkodott.
Eszter a hűtő előtt maradt, és az ablakon át nézte a várost. Júliusi délelőtt volt odakint: poros, zajos utcák, buszok, nyárfák, egy teljesen átlagos kedd. Ő pénzügyi elemzőként dolgozott egy nagy könyvvizsgáló cégnél, kétszer annyit keresett, mint a férje, és egyedül fizette ennek a lakásnak a hitelét — a saját lakásáét, amelyet még az esküvőjük előtt vásárolt. És most itt állt, bűnösként, mert nem ment Mária elé virágcsokorral.
Virággal.
Mária másnap jelent meg. Természetesen előzetes egyeztetés nélkül, délelőtt fél tizenegykor. Eszter otthonról dolgozott: a konyhaasztalon kinyomtatott kimutatások hevertek, mellette kávé, a laptopján pedig a negyedéves jelentést olvasta. A csengő háromszor is egymás után megszólalt, türelmetlenül, mintha a lakás gazdája érkezett volna meg.
— Nyisd ki, hoztam pitét! — közölte Mária már a küszöbről.
Alacsony, testes, hatvanöt év körüli asszony volt. A dauerja láthatóan régóta nem látott fodrászt, az arcán pedig az örök sértettség kifejezése ült: mintha a világ tartozna neki valamivel, csak senki sem akarná megadni. A kezében nejlonzacskót szorongatott, abból újságpapírba csomagolt csomag kandikált ki.
— Jöjjön be — mondta Eszter.
Mária be is ment, méghozzá egyenesen a konyhába, engedélyt sem kérve, ahogy mindig. Körülnézett. Meglátta a papírokat, a kávét, a nyitott laptopot.
— Dolgozol? — kérdezte olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná: semmit sem csinálsz.
— Igen.
— Jól van, nem maradok sokáig. — Közben már bontogatta is a szatyrot, széthajtotta az újságpapírt. — Péter imádja a pitét. Te úgysem sütsz neki, gondolom.
Eszter nem válaszolt. A kérdés amúgy sem valódi kérdés volt; Mária nem feleletet várt, hanem már a hűtő ajtaját méregette. A következő pillanatban, minden kérdezés nélkül, ki is nyitotta.
— Ez a kefir lejárt — jelentette ki.
— Tegnap vettem.
— Látom rajta a dátumot. — Mária betette a pitéket az egyik polcra, majd elkezdett ide-oda tologatni mindent. — Így éltek ti. Péter fogy, én látom rajta.
— Péter teljesen jól van.
— Az anya jobban tudja.
Az asszony kiment az előszobába, benézett a szobába, aztán visszatért. Eszter újra a jelentésre szegezte a tekintetét, bár már egyetlen sort sem fogott fel belőle.
— Mondd csak — kezdte Mária, miközben leült vele szemben —, mikor akartok végre felújítani? Azok a hálószobai tapéták… hát az szégyen. Mondtam is Péternek, hogy ideje lecserélni.
— Nekem tetszik a tapéta.
— Neked sok minden tetszik — húzta el a száját Mária. — Csakhogy a férjednek is emberhez méltó körülmények között kellene élnie.
A férjednek. Abban a lakásban, amelynek törlesztőjét a feleség fizeti. Abban az ingatlanban, amely a feleség nevén van. De persze: a férjednek.
Eszter lehajtotta a laptop fedelét. Gondosan egymásra rendezte a papírokat.
— Mária, dolgoznom kell.
— Értem én, értem. — Az asszony felállt, de láthatóan nem sietett kifelé. — Szólj Péternek, hogy szombaton jöjjön el hozzám. Beszélnünk kell vele. Fontos dologról.
— Miféle dologról?
— Családi ügy. — Úgy mosolygott hozzá, hogy Eszter gyomra kellemetlenül összerándult.
Azt a szombatot Eszter később is pontosan fel tudta idézni.
Péter délután tért haza az anyjától. Gyűröttnek és kimerültnek látszott, mintha valaki betette volna egy mosógépbe, alaposan megforgatta volna, aztán centrifugálás nélkül kivette volna. Szó nélkül elment Eszter mellett, ledőlt a kanapéra, és a plafont bámulta.
— Történt valami?
— Anya szerint át kellene íratnunk a lakást — mondta végül. — Vagyis engem is be kellene jegyezni tulajdonosként. Hogy közös vagyon legyen. Hivatalosan.
Eszter letette a csészéjét.
— Ezt a lakást én vettem, még a házasságunk előtt. A saját pénzemből. Péter, ezt pontosan tudod.
— Igen, persze. De hát család vagyunk.
— Nem értem, milyen logika alapján.
— Anya azt mondja, így lenne tisztességes. Így volna igazságos. — Rövid szünetet tartott. — Beszélt egy ügyvéddel is.
Egy ügyvéddel. Eszter csak nézte őt: ezt a harmincnégy éves férfit, aki az ő kanapéján feküdt, az ő lakásában, és úgy adta elő az anyja tanácsait, mint egy iskolás gyerek a házi feladatot.
— Péter. Nem fogom átíratni a lakást.
A férfi nagyot sóhajtott, majd a fal felé fordult.
— Te mindig ilyen vagy. Anya szerint nem tisztelsz engem.
— Anya sok mindent mond.
— Ő csak aggódik értünk!
Eszter nem felelt. Kiment az erkélyre, és becsukta maga mögött az ajtót. Egy darabig csak állt ott, a várost figyelve, és próbálta összerakni a képet.
Egyetlen gondolat járt a fejében, hideg és világos, mint egy táblázat képlete. Három év házasság. A lakáshitel az ő nevén. Az autó az övé. A megtakarítások szintén az ő számláján. Péter pedig egy kisebb kereskedelmi cégnél dolgozott menedzserként.