Átlagos bért kapott, és láthatóan nem szakadt bele a munkába. Ehhez képest az anyja úgy járt-kelt Eszter konyhájában, mintha legalábbis tulajdonrésze volna benne: átrakta a dolgokat a hűtőben, beleszólt a háztartásba, és közben ügyvédeknél érdeklődött Eszter vagyonáról.
Eszter elővette a telefonját. Megnyitotta a névjegyzéket, és kikereste azt a számot, amelyet már egy éve elmentett: Gábor, ügyvéd. Egy szakmai konferencián találkoztak, pár mondatot váltottak, ő pedig akkor biztos, ami biztos alapon elrakta az elérhetőségét. Hívni azonban soha nem hívta.
Most írt neki egy rövid üzenetet.
„Jó napot kívánok. Vagyonmegosztással kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni. Ezen a héten lenne esetleg szabad időpontja?”
Hét perc múlva megérkezett a válasz.
Eszter kétszer is végigolvasta. Aztán lezárta a kijelzőt, eltette a telefont, és visszament a szobába.
Péter ugyanúgy elnyúlva feküdt a kanapén.
— Átgondoltad? — kérdezte, anélkül hogy felé fordult volna.
— Gondolkodom rajta — felelte Eszter. — Méghozzá elég komolyan.
Gábor kedden fogadta. Az irodája nem messze volt a belvárostól, egy üzleti épület harmadik emeletén: üveg névtábla az ajtón, papír- és kávéillat a levegőben, halk telefoncsörgés a folyosóról. Eszter az ebédszünetében ment oda, kosztümben, a hóna alatt iratmappával. Mindig mindent előre összekészített; ez részben jellemvonás volt, részben szakmai ártalom.
Az ügyvéd negyvenes évei közepén járó férfinak tűnt. Nyugodt volt, tárgyilagos, nem szaporította feleslegesen a szót, és nem játszott hatásszünetekkel. Eszter pontosan az ilyen embereket becsülte.
— A lakást még a házasság előtt vásárolta, a hitel az ön nevén van, és ön fizette a részleteket? — kérdezte Gábor, miközben átlapozta az iratokat.
— Igen. Minden hozzám köthető. Az önerő a saját megtakarításomból ment, a hitelt pedig az én jövedelmemből törlesztettem.
— A férje nem járult hozzá a befizetésekhez?
— Nem.
— Rendben. — Az ügyvéd feljegyzett valamit. — Ebben az esetben vagyonmegosztásnál a lakás jó eséllyel önnél marad. A bíróság figyelembe veszi, miből származott a pénz. Ha az állításait bankszámlakivonatokkal, adásvételi szerződéssel és hitelpapírokkal igazolni tudja, akkor erős helyzetben van.
Eszter bólintott. Valahol belül eddig is erre számított, de egészen más volt saját magában következtetni valamire, mint hallani egy hozzáértőtől.
— Az autó? — kérdezte Gábor.
— Az is az enyém. Házasság alatt vettem, de a saját pénzemből. Erről is van igazolásom.
— Ez már kicsit bonyolultabb, de nem megoldhatatlan — mondta az ügyvéd. — Már meghozta a döntést, vagy egyelőre csak tájékozódik?
Eszter kinézett az ablakon. Odakint teljesen hétköznapi nyári város mozgott: busz állt meg a sarkon, egy nő babakocsit tolt, galambok ültek a párkányon.
— Egyelőre információt gyűjtök — válaszolta végül. — Egyelőre.
Este hét körül ért haza. Péter már otthon volt, az asztalnál ült, és azokat a pitéket ette, amelyeket az anyja vasárnap hozott. Már ránézésre sem voltak a legfrissebbek. A tévé közben szólt, méghozzá indokolatlanul hangosan.
— Hol voltál? — kérdezte Péter, le sem véve a szemét a képernyőről.
— Elintéztem néhány dolgot.
— Későn jöttél.
Eszter nem válaszolt. Átöltözött, bement a konyhába, és feltette a vízforralót. Péter kisvártatva utána ment, kezében egy félig megevett pitével. Olyan arckifejezése volt, mint aki fontos közlendőt hozott.
— Anya telefonált.
— Sejtettem.
— Szombaton át akar jönni. Azt mondta, beszélni kellene. Családon belül.
Családon belül. Eszterben ez a kifejezés minden alkalommal ugyanazt váltotta ki: tompa, de nagyon is testi ingerültséget, mintha egy apró szálka fúródott volna a bőre alá.
— Miről szeretne beszélni?
— Hát… — Péter megvonta a vállát. — A lakásról. Állítólag megtudta, hogy közjegyzőnél is lehet tulajdoni hányadot rendezni. Gyorsan, pereskedés nélkül.
Eszter forró vizet öntött a bögréjébe. Lassan, nagyon lassan, mintha minden mozdulatnak külön súlya volna.
— Péter — szólalt meg végül egyenletes hangon —, az édesanyád ügyvédeknél kérdezősködik arról, hogyan lehetne részt szerezni az én lakásomból. Felfogod, ez hogy hangzik?
— Ő csak aggódik a fiáért.
— A fiáért — ismételte Eszter, aztán felemelte a bögrét, és szembefordult vele. — Rendben. Jöjjön.
Péter szemmel láthatóan nem erre számított. Pislogott egyet.
— Tényleg?
— Tényleg.
Mária szombaton délelőtt tízkor jelent meg. Természetesen most sem telefonált előre, és természetesen most is csomagokkal érkezett. Ezúttal házi lekvárt és aszalt gyümölcsöt hozott. Ugyanaz a harsány, mindent elfoglaló jelenlét áradt belőle, mint mindig: belépett, és a lakás azonnal kisebbnek tűnt.
— Eszter, koszos a lábtörlőd — közölte már a küszöbről.
— Látom, köszönöm.
Bementek a konyhába. Péter bekapcsolta a vízforralót, csészéket vett elő, ide-oda kapkodott. Valahányszor az anyja és a felesége egy légtérbe kerültek, elvesztette a magabiztosságát. Úgy pattogott közöttük, mint egy játékban a golyó.
Mária leült az asztalhoz. Méghozzá úgy, mintha ő lenne a főhelyen, noha az asztal kerek volt. A táskájából előhúzott egy papírlapot, és Eszter elé csúsztatta.
— Tessék. Ezt ügyvéd mondta. Teljesen törvényes.
Eszter kézbe vette a lapot, és végigfutotta. Nyomtatott szöveg volt: általános fejtegetés a házastársi közös vagyonról és a közjegyzői megállapodásról. Nem valódi irat, nem személyre szabott vélemény, inkább valami internetről kimásolt szöveg, kissé átfogalmazva.
— Ez nem jogi dokumentum — mondta nyugodtan.
— Micsoda? — Mária összehúzta a szemöldökét.
— Egy kinyomtatott általános tájékoztató. Nincsenek rajta nevek, aláírások, dátum sincs. Ez egyszerű szöveg.
Mária arca kivörösödött.
— Nekem ezt személyesen magyarázta el egy ügyvéd!
— Melyik ügyvéd? Név? Iroda? Elérhetőség?
— Hát… egy ismerős. Ért hozzá.
Péter köhintett, aztán inkább az ablak felé fordult.
— Mária — szólalt meg Eszter, miközben gondosan összehajtotta a papírt —, értem, hogy aggódik. De a lakást a házasságkötés előtt, a saját pénzemből vettem. Ezt szerződések, banki kivonatok és hiteliratok is bizonyítják.