Semmilyen alap nincs arra, hogy bármit átírjunk. Se jogi, se erkölcsi.
— Erkölcsi? — horkant fel Mária. — Hiszen házasok vagytok! Ez egy család!
— Tisztában vagyok vele, hogy férjnél vagyok — felelte Eszter halkan.
— Péterkém — fordult Mária a fiához, már-már könyörgő, de parancsoló hangon —, hát mondd már meg neki te is!
Péter kinyitotta a száját, aztán becsukta. Ránézett az anyjára, majd Eszterre. Láthatóan kereste azt a mondatot, amellyel senkit sem bánt meg.
— Hát… anya… szerintem Eszternek most igaza van…
A szobára dermedt csend ereszkedett. Mária úgy meredt rá, mintha a fia épp a család becsületét árulta volna el.
— Tessék?!
— Úgy értem… ez az ő lakása…
— Te félsz tőle? — csattant fel Mária. — Az orrodnál fogva vezet, te meg még mellé is állsz?
— Anya, én nem…
— Rosszul vagyok! — jelentette ki Mária, és gyakorlott mozdulattal a mellkasához kapott. — A szívem. Na tessék, idáig juttattatok.
Eszter felállt, töltött egy pohár vizet, és szó nélkül elé tette. Mária elvette, belekortyolt, de a tekintete teljesen tiszta maradt. Nem a fájdalom ült benne, hanem az ellenőrzés: figyelte, hatott-e a jelenet.
Nem hatott.
— Hívjak mentőt? — kérdezte Eszter.
— Nem kell — morogta Mária. — Túlélem valahogy.
Még vagy húsz percig üldögélt náluk. Beszélt az időjárásról, a szomszédokról, arról, hogy Péter gyerekkorában mennyire szerette a hajdinakását. Aztán felállt, magához vette a táskáját, és sértett méltósággal, egyenes háttal távozott.
Péter becsukta mögötte az ajtót. Sokáig állt a folyosón, mintha még mindig hallaná az anyja lépteit.
— Nagyon megbántódott — mondta végül.
— Észrevettem.
— Lehettél volna kicsit finomabb vele.
Eszter lassan felé fordult. Úgy nézte, mint amikor egy kimutatásban valami sehogy sem stimmel, és az ember újra meg újra átfutja a számokat.
— Péter — szólalt meg csendesen —, te tulajdonképpen kinek az oldalán állsz?
Péter nem válaszolt. Inkább visszament a szobába.
Eszter elővette a telefonját, megnyitotta a Gábor ügyvéddel folytatott beszélgetést, és csak ennyit írt:
„Készen állok a következő lépésre. Mikor tud fogadni?”
Gábor szerdára adott időpontot.
Eszter aznap ismét az ebédszünetében ment be hozzá. Megint nála volt a mappa, megint rendezettnek és fegyelmezettnek tűnt, de most már nem azért érkezett, hogy kérdezzen. Döntést hozott.
— Indítsuk el a vagyonmegosztást — mondta, amikor leült az ügyvéddel szemben.
Gábor bólintott, mintha pontosan erre számított volna.
— Egy dolgot még tisztáznunk kell — mondta, miközben átlapozta az iratokat. — A lakásnál jók az esélyeink, az ön különvagyona. Az autót is meg tudjuk védeni. Viszont szeretném tudni: van közös bankszámlája a férjével?
— Van. Két éve nyitottuk. Oda utaltam a közös kiadásokra szánt pénzt.
— Mennyi van rajta most?
— Körülbelül hétszázhúszezer forint.
— Nézze meg még ma — mondta Gábor nyugodtan.
Valami volt a hangjában, amitől Eszter gyomra összerándult. Nem várt hazaérkezésig. Ott, az irodában vette elő a telefonját, belépett a banki alkalmazásba, és megnyitotta a közös számla adatait.
Az egyenleg: 4 800 forint.
Eszter elolvasta egyszer. Aztán még egyszer. Mintha a számok attól megváltozhatnának.
— Levette a pénzt — mondta végül. Nem kérdés volt, hanem ténymegállapítás.
— Mikor?
Eszter végiggörgette a tranzakciós listát. Három nappal korábban. Pénteken. Készpénzfelvétel: hétszáztizenkétezer forint. Egy Bartók Béla úti automatából. Aznap Péter azt mondta, tovább kellett bent maradnia a munkahelyén.
Eszter azon a napon a szokásosnál korábban ért haza.
Péter már otthon volt. A konyhában ült, olyan arccal, mint aki vihart vár, de közben úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Előtte egy bögre állt, de nem ivott belőle.
— Hol van a pénz a közös számláról? — kérdezte Eszter.
Rövid szünet következett. Nagyon rövid, mégis mindent elárult.
— Milyen pénz?
— A hétszáztizenkétezer forint, amit pénteken felvettél.
Péter felnézett. Az arcán megremegett valami, de nem bűntudat volt. Inkább olyan zavar, mint egy gyereké, akit rajtakaptak, és még nem döntötte el, tagadjon-e.
— Anya kérte — mondta végül.
Eszter lassan leült vele szemben.
— Akkor most mindent elmondasz.
Péter beszélni kezdett. Akadozva, az asztalt bámulva. Mária már hónapok óta mondogatta neki, hogy félre kell tenniük valamennyi pénzt. Biztos, ami biztos. Mi van, ha Eszter egyszer csak kirakja? Mi van, ha rosszra fordulnak a dolgok? Azt hajtogatta, hogy Eszter túl önálló, túl sok mindent tart a kezében, és ez így nincs rendben. Egy férfinak kell saját tartalék. Péter hallgatta, bólogatott, kételkedett, aztán pénteken Mária felhívta: most kell lépni, mielőtt Eszter zároltatja a számlát. Ő pedig elment az automatához.
— Tudod, hogy ezt minek hívják? — kérdezte Eszter.
— De hát ez közös pénz — motyogta Péter.
— A fele az enyém. Te a tudtom nélkül vetted fel, az anyád utasítására, pont akkor, amikor én már ügyvédhez fordultam. — Eszter nem emelte fel a hangját. — Ez nem családi pénzügy, Péter. Ez lopás.
Péter felpattant.
— Mindent túldramatizálsz! Anya csak…
— Anyád otthon ül, és a te kezeiddel intézi a dolgait — vágta el Eszter, majd felállt. — Holnap értesítem a bankot, és hivatalosan rögzíttetem a tranzakciót. Ez is bekerül az iratok közé.
De az igazi fordulat nem ekkor történt.
Három nappal később, csütörtökön csörrent meg Eszter telefonja. Ismeretlen szám volt. Amikor felvette, egy női hang szólalt meg.
— Ön Eszter? Péter felesége?
— Igen.
— Dórának hívnak — mondta a nő, majd rövid hallgatás következett. — Péterrel együtt dolgozom. Azt hittem, ön tud rólam. Ő azt mondta, hogy… — Dóra elhallgatott.