— Hogy merészeled, hogy többet keresel, mint az én fiam?! — sikította Mária, és a hangja úgy csapódott a falaknak, mintha üres fazekakat vernének össze. — Add ide a prémiumodat! Azonnal! Ki kell húzni őt az adósságból!
Anna az előszobában állt, vállán a laptoptáskával, kezében egy papírpoharas kávéval, amely már teljesen kihűlt. Még a kabátját sem volt ideje levenni. A lábtörlőn ott csillogott egy olvadó hólécsepp a csizmájáról, a konyhában egyenletesen ketyegett az óra, a fal túloldalán pedig halkan zümmögött a mese, amit Péter reggel „háttérzajnak” kapcsolt be.
Az anyósa úgy rontott be a lakásba, mintha nemcsak kulcsa lenne hozzá, hanem külön engedélye is arra, hogy ordítson. Arca lángolt, ajka remegett a saját igazságától, a táskája félig nyitva lógott a karján, kilátszott belőle egy gyógyszeres zacskó meg valami iratmappa.
Péter mellette állt, de inkább mögötte. Nem közéjük lépett. Nem a felesége mellé. Csak fél lépéssel hátrébb húzódott, olyan ember módjára, aki abban reménykedik, hogy a vihar magától elvonul.
— Mária — Anna letette a kávét az előszobaszekrényre, és lassan letekerte a sálat a nyakából. — Jól értem, hogy most komolyan az én pénzemet követeli?
— Nem a te pénzed, hanem a családé! — vágta rá Mária, és felszegte az állát. — Egyáltalán mit képzelsz magadról? Nagy vezető lettél, ugye? A családotok bajban van, te meg itt azzal jössz, hogy „az enyém”. A fiamnak tartozásai vannak, neked kötelességed segíteni!
Anna Péterre nézett.
— Tartozásai? — kérdezte halkan. — Miféle tartozásai?
Péter nyelt egyet. A tekintete előbb az anyjára ugrott, aztán lesiklott a padlóra.
— Anna, ez nem úgy van… — motyogta. — Csak átmeneti. Egy projekt miatt történt.
Mária közelebb lépett.
— Gábor vitte bele, igen. De ez most nem számít! Egy férfi megpróbált valamit. Kockáztatott. Nem jött össze. Ilyenkor a feleség odaáll mellé, és kész. Különben is, megkaptad a prémiumodat, Péter mondta.
Anna gyomrában valami jeges és nagyon egyszerű érzés terült szét. Nem féltékenység volt. Nem is sértettség. Inkább felismerés.
A prémium.
Tegnap kapta meg. Az irodában még tapsoltak is neki, Balázs, a főnöke kezet fogott vele, és azt mondta, a következő projekt még nagyobb lesz. Anna hazafelé menet arra gondolt, milyen megkönnyebbülés lesz végre előtörleszteni az autóhitelből, és venni magának egy rendes széket, mert az állandó videóhívásoktól már hetek óta fájt a háta. Este még bort is akart bontani, és azt mondani Péternek: „Megcsináltuk.”
Csakhogy Péter már beszélt róla.
Nem vele.
Az anyjával.
— Mennyi? — Anna a férjére szegezte a tekintetét. — Pontosan mennyivel tartozol?
— Ne viselkedj már úgy, mint valami nyomozó — köpte oda Mária. — Körülbelül nyolcmillió forint. Teljesen normális összeg, meg lehet oldani. Odaadod a prémiumot, a többit majd ő részletekben rendezi.
Anna szemhéja megrebbent. Nyolcmillió forint. Megoldható összeg. Így beszélnek róla azok, akiknek nem a saját nyakukon van a teher.
— Péter — mondta ki Anna a nevét, mintha ellenőrizné, valóban ott áll-e előtte. — Te felvettél nyolcmillió forintot anélkül, hogy szóltál volna nekem?
— Nem felvettem — vágta rá gyorsan. — Hanem… befektettem. Ez befektetés volt.
— Mibe?
— Egy vállalkozásba. Gábor ajánlotta. Úgy volt, hogy…
Elakadt. És Anna pontosan értette, mit jelent ez az elharapott mondat: ami „úgy volt”, abból már nem lesz semmi.
Mária felemelte a mutatóujját.
— Teljesen mindegy, mibe tette a pénzt! Az a lényeg, hogy ő férfi. És az én fiam. Te meg most hirtelen olyan sikeres lettél, prémiumok, informatika, nagy karrier… Azt hiszed, emiatt jogod van felülről nézni rá?
Anna lassan bement a konyhába, és felkapcsolta a villanyt, pedig nappal volt, és amúgy is elég fény szűrődött be. Tennie kellett valamit. Bármit. Csak ne azt tegye, amit vártak tőle: hogy kiabálni kezdjen, sírjon, mentegetőzzön.
Az asztalon ott hevert Péter telefonja kijelzővel felfelé. Mellette egy félig megivott tea, kenyérmorzsák és egy nyitva hagyott mogyorókrémes üveg. A hétköznapi rendetlenség ilyenkor különösen megalázóvá teszi a botrányt. Minden olyan normálisnak látszott, csak éppen az emberek nem viselkedtek normálisan.
— Mária — szólalt meg Anna kimérten. — Ön bejön az otthonomba, és azt üvölti, hogy köteles vagyok átadni a prémiumomat. Érti egyáltalán, hogyan néz ez ki kívülről?
— Egyáltalán nem érdekel, hogyan néz ki — Mária belépett a konyhába is, mintha területet foglalna. — Engem az érdekel, hogy a fiam ne kerüljön gödörbe! Te meg… ülögetsz a pénzeden, mintha trónon ülnél. Hogy merészeled, hogy többet keresel, mint az én fiam?!
A mondat úgy hangzott, mintha bűncselekménnyel vádolná. Anna ekkor különös tisztasággal megértette: az anyósa most nem is igazán az adósságról beszél. Hanem a rendről, amelyben szerinte a nőnek alacsonyabban kell állnia, halkabbnak kell lennie, és engedelmesebbnek.