Mert az ilyen asszonnyal könnyebb rendelkezni.
Anna újra Péterre nézett.
— Te… megígérted neki az én prémiumomat? — kérdezte halkan.
Péter nem felelt. Nem azért, mert nem jutottak el hozzá a szavak. Hanem mert abban reménykedett, hogy Anna magától is megérti, és nem fog „jelenetet rendezni”.
Mária gúnyosan elhúzta a száját.
— Persze, hogy megígérte. Mit tehetett volna? Ha téged kérdez, rögtön elővetted volna a számolgatásaidat, aztán kimondod, hogy nem. Itt pedig nincs idő. Hívogatják, szorongatják. Én anya vagyok, nem fogom végignézni, ahogy a fiam elsüllyed a te kapzsiságod miatt.
Anna bólintott, mintha egy jelentésben pipált volna ki egy újabb sort.
— Értem.
Péter felkapta a fejét.
— Anna, várj. Anya túl messzire ment, de…
— De te egyetértesz vele — vágott közbe Anna nyugodtan.
Mária ingerülten legyintett.
— Nem mentem én sehová túl messzire! Csak kimondtam az igazat. A család arról szól, hogy az asszony támasza a férjének. Te meg mit csinálsz? Büszkélkedsz a karriereddel. A pénzeddel alázod őt!
Ekkor Anna előtt hirtelen összeállt az egész szerkezet. Nem az adósság volt a lényeg. Nem Gábor. Nem is az a szerencsétlenül elbukott „üzlet”. Ezek csupán ürügyek voltak. A valódi cél az volt, hogy megfizettessék vele azt, amiért nem függ senkitől.
Miután Mária elment, a konyhában még ott maradt az olcsó parfümje fojtó szaga, és a levegő olyan sűrűnek tűnt, mintha nehéz függönyt húztak volna a szoba köré. Péter leült egy székre, és végigdörzsölte a homlokát.
— Nem akartam, hogy így beszéljen — mondta tompán. — Csak… aggódik.
— Amiatt aggódik, hogy nem engedelmeskedem — felelte Anna.
Péter összerezzent.
— Kérlek, ne kezdd el. Így is elég rosszul vagyok.
— Te rosszul vagy? — Anna figyelmesen nézett rá. — És szerinted én hogy érzem magam?
A férfi felemelte a tekintetét, és mintha életében először próbált volna felnőttként megszólalni.
— Sürgősen le kell zárnom ezt az egészet. Gábor azt mondta, működni fog. Én azt hittem… azt akartam, hogy én is… normális legyek.
Anna meghallotta ezt a szót: „normális”. És megértette, hogy Péter régóta úgy él mellette, mintha a saját szerepe a családban mellékes volna. Ahelyett, hogy felépítette volna a saját útját, kockázattal akarta visszaszerezni a férfiúi tekintélyét. Most pedig mindezt az ő pénzéből próbálta megmenteni.
— Pontosan mennyi? — kérdezte Anna.
— Kilencmillió-kétszázezer forint — fújta ki Péter.
— Kinek tartozol?
A férfi egy ideig hallgatott.
— Magánembereknek. Gábor hozott össze velük. Aláírtam néhány tartozáselismerést.
Anna gerincén hideg futott végig, és ennek már semmi köze nem volt Máriához. A tartozáselismerés nem ugyanaz, mint egy banki hitel. Az ilyen pénzek mögött idegen emberek állnak, akik tudják, hogyan kell nyomást gyakorolni.
— Te a tudtom nélkül vettél fel pénzt — mondta.
— Nem akartalak idegesíteni — vágta rá gyorsan Péter. — Azt hittem, visszaforgatom, kifizetem, és senki sem tud meg semmit.
Anna örömtelenül felnevetett.
— Senki sem tudja meg… kivéve az anyádat.
Péter arca kipirult.
— Azért mondtam el neki, mert az anyám! Ő segít!
— Ő nem segít — mondta Anna halkan. — Ő parancsol. Te pedig az ő hangja mögé bújsz.
Péter felpattant, és ide-oda járkálni kezdett a konyhában, mint egy ketrecbe zárt állat.
— Anna, csak add oda a prémiumodat. Visszafizetem. Később megadom neked. Nem vagyok az ellenséged.
— Nem, nem vagy az — bólintott Anna. — Inkább átjáró vagy. Rajtad keresztül próbálnak pénztárcává változtatni.
Péter hirtelen megtorpant.
— Túldramatizálod. Ez egyszeri dolog. Egyszeri, érted? Utána minden rendbe jön.
Anna a férfi kezére nézett. A körmei tövig rágva, néhol már véresre tépve. Péter valóban félt. És éppen ez a félelem tette veszélyessé. Mert a megrémült ember képes más vagyonát is feláldozni, csak hogy őt békén hagyják.
Anna bement a hálószobába, elővette a telefonját, és üzenetet írt Eszternek, a jogász barátnőjének:
„Sürgős tanácsra van szükségem. A férjem adósságai. Az anyósa követeli a prémiumomat.”
Eszter szinte azonnal válaszolt:
„Ne adj oda semmit. És nézd meg, nincs-e közös kezesség vagy aláírás. Holnap találkozzunk.”
Aznap éjjel Anna Péter mellett feküdt, és hallgatta a férfi nehéz légzését. A sötétben egyenletesen kattogott az óra. Anna azonban nem a pénzen gondolkodott. A pénz csak számokból állt, azokkal tudott bánni. Az járt a fejében, hogy a férje nem az igazsággal állt elé. Az anyján keresztül érkezett hozzá. Mintha ostort tartott volna maga elé.
Reggel Péter olyan hangon szólalt meg, mintha csak mellékesen jegyezne meg valamit:
— Mondtam anyának, hogy ma átutalod.
Anna megmerevedett, kezében a csészével.
— Már megmondtad neki?
— Igen. Miért? — Péter összevonta a szemöldökét. — Ugye nem akarod, hogy megint idejöjjön?