— Katalin, azért azt ismerd el, hogy ezt az éttermi ünnepséget egészen zseniálisan hoztam össze! Sült tokhal, műsorvezető, élő zene… Minden érted van, drágám! — István nagyvonalú mozdulattal körbemutatott az Astoria kristálycsillároktól ragyogó banketttermén.
Finoman a számhoz érintettem a szalvétát, aztán nyugodtan ránéztem a férjemre.
— Valóban zseniális volt, Istvánkám. Különösen akkor mutattál remekül, amikor én a saját bankkártyámmal kifizettem a teljes előleget, te pedig közben az étlapról rendelkezgettél, és az üzletvezető előtt úgy tettél, mintha te lennél az év rendezvényszervezője.
István arca egy pillanatra megrándult, mintha valami illetlenséget követtem volna el úri társaságban, de szinte azonnal visszavette magára a bőkezű házigazda mosolyát. A férjem mindig is imádta eljátszani a nagyvonalú mecénást. Főleg olyankor, amikor a számlát történetesen nem ő rendezte.
Ekkor méltóságteljes suhogással közeledett az asztalunk felé Mária Pavlovna. Az anyósom a fülledt júliusi este ellenére súlyos, bordó bársonyruhában jelent meg, mintha legalábbis udvari fogadásra érkezett volna.
— Katalin, ötvenéves korban egy nőnek már végképp nem áll jól az ilyen rikító rúzs. Ez egyszerűen ízléstelen — jelentette ki, miközben letelepedett az asztalfőre, és minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül odébb szorította a kollégáimat, akár egy királyi özvegyanya hivatalos látogatáson. — A mi korunkban az embernek belső fénnyel kell hatnia másokra, nem ezzel a közönséges harci festéssel. Az igazi francia nők például kizárólag ásványvízzel mossák az arcukat, és természetesen öregszenek meg!
— A francia nők is használnak kozmetikumokat, Mária Pavlovna — feleltem szelíden, miközben cseresznyelevet töltöttem a poharába. — Csak éppen nem érzik kötelességüknek, hogy erről önnek beszámoljanak.
Az anyósom arca azon nyomban vörösbe váltott; a sokat emlegetett „belső fényét” hirtelen egészen földi bosszúság váltotta fel. Felháborodottan a fia felé fordult, és sértődötten összeszorította az ajkát.
Én magamban csak elmosolyodtam. Gyógyszertárvezetőként eltöltött éveim alatt annyiféle emberrel volt dolgom, hogy már régen megtanultam: mások faragatlanságát nem szabad személyes sértésként elkönyvelni. Egy egyszerű lélektani igazságot is jól ismertem: aki nyilvánosan más külsejét bírálgatja, az rendszerint a saját bizonytalanságát próbálja elfedni, és másokon keresztül szeretné fontosabbnak érezni magát.
Közben az este lassan lendületbe jött. A barátnőim csokrokkal érkeztek, a munkatársaim kedves szavakkal köszöntöttek. Aztán István kezébe került a mikrofon. Megigazította olasz zakójának hajtókáját, kényelmesen kihúzta magát, és ünnepélyesen megköszörülte a torkát.
— Kedves barátaim! — töltötte be a férjem hangja a termet. — Ma mindannyian azért gyűltünk össze, hogy a szeretett feleségemet ünnepeljük.