Az ötvenedik születésnapját! Ötven év, hölgyeim és uraim! Fél évszázad — ez bizony nem apróság. A mi Katalinunk mindig is végtelenül komoly asszony volt. Vezető beosztásban dolgozik, ugye! Látnátok csak, otthon milyen szigorral tartja kézben a családi költségvetést. Egy rossz mozdulat jobbra, egy óvatlan lépés balra, és máris előkerül a bolti blokk, mint valami vádirat! Néha úgy érzem magam mellette, mintha matekvizsgán felelnék az igazgatónő előtt.
István rokonságának asztalánál elégedett kuncogás futott végig, néhányan még össze is néztek, mintha valami különösen találó tréfát hallottak volna.
— És arra emlékeztek, amikor Debrecen környékén nyaraltunk? — folytatta István, egyre jobban belemelegedve saját előadásába. — Mondom neki: „Katalin, béreljünk már ki egy hajót pár órára, egyszer élünk!” Ő meg rögtön: „István, ez túl drága, inkább sétáljunk egyet a parti sétányon.” Hát én akkor férfi módjára döntöttem, és kibéreltem azt a vitorlást! Ő pedig végig olyan savanyú arccal ült rajta, mintha neki kellett volna evezővel tolni az egész szerkezetet!
Én közben nyugodtan kortyoltam egyet a hűvös chardonnay-ból. Az emlékezetem készségesen elém rakta a történet valódi változatát. Azt az utazást az első fillértől az utolsóig én fizettem. István valóban kivett egy hajót három órára, csakhogy úgy, hogy titokban elvette a bankkártyámat. Emiatt aztán egy teljes héten át olcsó virslin éltünk, és le kellett mondanunk két remek kirándulást is, köztük azt, amelyikre a vízesések miatt különösen vágytam. Aznap este a sértettségtől és a tehetetlenségtől végigsírtam a szobában töltött órákat, ő pedig azt magyarázta, hogy én egyszerűen nem tudom élvezni az életet. Az ő meséjében ő volt a bátor, nagyvonalú kalandor, én pedig a földhözragadt zsugori nő, aki szárnyát szegi a lelkének.
Mária asszony olyan harsányan nevetett, hogy a mellkasán meg-megremegett a bársonyruha.
— És a ruhái! — István színpadias mozdulattal lendítette meg a karját. — Mondom neki mindig: vegyél már fel valami nőiesebbet, egy csinos ruhát, egy kis kivágással, hadd lássák, milyen alakod van! De nem, ő csak ezekben a zárt, irodai tokruhákban érzi jól magát. Na de sebaj, legalább megbízható, mint egy régi páncélszekrény. És körülbelül ugyanilyen nehéz is kimozdítani! Igyunk hát a feleségemre, aki még a saját ünnepén is úgy ül itt, mint egy szigorú ellenőr!
A férjem diadalmasan emelte magasba a poharát. A barátai füttyögve, vihogva csatlakoztak hozzá, mintha valami fergeteges kabaréjelenet végére értek volna.
Én egyenes háttal ültem, és csak néztem ezt az embert. A férjemet, aki utoljára valamikor egy régi olimpiai év táján kapott rendes prémiumot a munkahelyén, most az én pénzemből állt a vendégek előtt, az általam kifizetett finomságokat ette, és rajtam taposva próbált néhány olcsó tapsot kicsikarni. Furcsa módon már nem fájt. Inkább hirtelen, szinte metsző tisztasággal láttam, mennyire szánalmas az egész jelenet. A pszichológia ezt leértékelésnek nevezi: primitív kísérlet arra, hogy valaki a társa megalázásán keresztül érezze magát nagyobbnak. A bántalmazók gyakran használnak közönséget ehhez, mert arra számítanak, hogy az áldozat a vendégek előtt úgysem mer jelenetet rendezni.
A ceremóniamester, aki gyakorlottan megérezte a teremben sűrűsödő feszültséget, gyorsan közbelépett, hogy elsimítsa a helyzetet:
— Most pedig következzen az ünnepelt válasza!