— Merre kószálsz már megint?! Világosan megmondtam, hogy ma vendégek jönnek hozzám! — üvöltötte Péter a telefonba. Anna azonban már nem akarta hallgatni. Szó nélkül bontotta a hívást, aztán nyugodt, határozott mozdulatokkal elkezdte összeszedni a holmiját.
Élesen élt benne az a régi délután, amikor Péter sugárzó arccal, egy üveg pezsgőt szorongatva lépett be az ajtón. Négy év telt el azóta. Akkoriban még együtt kacagtak a konyhában, reggelente indulás előtt férje gyengéden megcsókolta, és Anna komolyan hitte, hogy ők ketten társak: egy pár, nem pedig gazda és szolgáló.
— Anna, ezt nem fogod elhinni! — kiáltotta akkor Péter, és örömében megpörgette őt a nappali közepén. Anna nevetve kapaszkodott a vállába. — Kineveztek osztályvezetőnek! Felfogod? Vezető lettem! Alapfizetés, jutalék az osztály bevétele után… Háromszor annyit fogok keresni, mint eddig!
Anna szívből örült a sikerének. Tudta, mennyit hajtott érte: estébe nyúlóan dolgozott, képzésekre járt, tanult, bizonyítani akart. Megérdemelte, hogy végre észrevegyék. Akkor még úgy látszott, mintha ezzel mindkettőjük élete könnyebb, szebb és biztonságosabb irányba fordulna.
Az első időszak valóban ilyen volt. Péter szinte ragyogott, apró ajándékokkal lepte meg, vacsorázni vitte, és közös terveket szövögettek. Olaszországi pihenésről álmodoztak, nagyobb lakásról beszéltek, sőt a gyerekvállalás gondolata is egyre gyakrabban került szóba. Anna közben a saját pályáján is szépen haladt: a reklámügynökségnél, ahol dolgozott, a kampányait elismerték, az ügyfelek pedig sokszor kifejezetten hozzá ragaszkodtak.
A változás nem egyszerre történt. Először csak annyi tűnt fel, hogy Péter mind többször marad bent késő estig, és egyre kevesebbet kérdez az ő munkájáról. Aztán nagyjából fél évvel az előléptetés után váratlanul előállt valamivel.
— Anna, mondd már meg, minek töröd magad ezzel az állással? — kérdezte olyan hangsúllyal, mintha magától értetődő volna a válasz. — Én most már rendesen keresek, el tudom tartani a családot. Te foglalkozhatnál az otthonnal, pihenhetnél, magadra figyelhetnél. Kellemetlen, amikor a munkatársaim megkérdezik, mit csinál a feleségem, én meg azt mondom, hogy reklámokkal bíbelődik.
— Hogy érted azt, hogy „reklámokkal bíbelődik”? — Anna akkor még azt hitte, talán tréfál. — Péter, vezető szakember vagyok. Tizenkét ember dolgozik alattam, komoly projektjeim vannak…
— És? — Péter csak vállat vont. — Anyagilag már nem szorulunk rá. Minek neked ez a hajtás, ez az állandó idegeskedés? Itthon úrnő lehetnél, nem valami kreatív alkalmazott.
Anna eleinte azzal nyugtatta magát, hogy Péter kimerült, és majd elmúlik ez a furcsa gondolkodás. De a férje újra meg újra visszatért a témára. Azt bizonygatta, hogy egy igazán sikeres férfi feleségének nem kell dolgoznia, és Anna karrierje amúgy sem mérhető ahhoz a felelősséghez, amelyet ő visel.
— Én hozom haza a pénzt! — ismételgette egyre gyakrabban. — Te meg mit csinálsz? Képekkel meg jelmondatokkal játszadozol?
Anna hónapokon át próbált kitartani. Vitázott, magyarázott, kérte, hogy értse meg, mennyit jelent neki a munkája. Péter azonban mind nyomulósabb lett, a házasságuk pedig lassan kihűlt. Végül Anna megtört. Felmondott, elbúcsúzott a csapatától, és otthagyta azokat a kampányokat, amelyekbe annyi energiát és szeretetet tett, mintha a saját gyerekei lettek volna.
— Na látod, mennyivel jobb így — jegyezte meg Péter azon az estén, amikor Anna először várta őt meleg vacsorával. — Most már valódi feleség vagy.
Csakhogy ez a „valódi feleség” szerep hamar keserű bélyeggé vált. Péter napról napra inkább úgy beszélt vele, mintha alkalmazott lenne a saját otthonában. Nem kért, hanem utasított. A hálát pedig lassan teljesen elfelejtette.