A vacsora, a rend, a gondoskodás többé nem számított figyelmességnek a szemében, hanem magától értetődő kötelességgé silányult. Ha a munkatársai vagy a haverjai átugrottak hozzájuk, Péter még csak meg sem kérdezte Annát, van-e ereje főzni. Egyszerűen közölte vele, mi lesz.
— Holnap beállít Gergő meg Márk. Csinálj valami húsos ételt. Ja, és vegyél egy rendes tortát is.
Anna ilyenkor többnyire csak némán bólintott. Szerette a férjét, és kapaszkodott abba a gondolatba, hogy ez nem maradhat így örökké. Azt remélte, Péter majd észhez tér, visszatalál önmagához, és minden újra olyan lesz, mint régen.
Csakhogy a dolgok nem javultak. Ellenkezőleg: napról napra rosszabb irányt vettek.
Egyik este Péter komoran, beesett arccal lépett be az ajtón. Szinte szürkésnek tűnt az arcbőre, az ujjai idegesen remegtek. Szó nélkül roskadt le a kanapéra, és hosszú percekig csak bámult maga elé.
— Mi baj van? — kérdezte Anna óvatosan.
— Elküldtek — felelte Péter alig hallhatóan. — Egyszerűen kirúgtak.
— Kirúgtak? De miért? Mi történt?
— Azt állítják, pénzt fogadtam el ügyfelektől. Hogy kedvezményeket intéztem nekik jutalékért cserébe. Baromság az egész! — Péter ökle nagyot csattant az asztalon. — Zoltán áll mögötte, biztos vagyok benne! Az a nyomorult, akit annak idején megelőztem az előléptetésnél. Bemocskolt, hazugságokat terjesztett rólam, ezek meg még arra sem vették a fáradságot, hogy rendesen utánanézzenek. Csak kidobtak!
Anna mellé ült, átkarolta, és finoman végigsimított a haján. Azt suttogta neki, hogy megoldják, hogy talál majd másik állást, hiszen jó szakember, vannak kapcsolatai, ismerik a nevét a szakmában.
A hetekből azonban hónapok lettek, és Péter továbbra sem kapott munkát. Akárhová jelentkezett, elutasították. A róla keringő szóbeszéd villámgyorsan bejárta az egész területet, és amint a HR-esek meglátták az önéletrajzán a nevét, már félre is tették.
Végül Annának kellett újra munkát keresnie. Két év kihagyás után ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint hitte. Hosszú próbálkozás után egy apró ügynökségnél kapott helyet junior kreatívként, pontosan azon a szinten, ahonnan nyolc évvel korábban már régen továbblépett. A fizetése a korábbinak mindössze a negyede volt.
Péter közben mintha teljesen kifordult volna önmagából. Egyre gyakrabban ivott. Eleinte csak esténként nyúlt a pohárhoz, később már napközben is. A legapróbb dolgok miatt is ordított Annával. Hol azt vetette a szemére, hogy túl keveset keres, hol azt, hogy ízetlen az étel, máskor pedig azért tombolt, mert szerinte nem volt elég tiszta a lakás.
— Én tartottalak el! Én adtam meg neked mindent! És te így hálálod meg?! — üvöltötte tajtékozva. — Még arra sem vagy képes, hogy rendesen eltartsd a családot!
Anna napi tizenkét órákat dolgozott. Igyekezett újraépíteni a régi szakmai kapcsolatait, visszaszerezni az elvesztegetett éveket, bizonyítani, hogy még mindig képes helytállni. Amikor viszont hazaért, nem pihenés várta, hanem mosatlan edények halma, üres hűtő és egy ittas, követelőző férfi, aki mindenért őt okolta.
A legfájdalmasabb mégsem ez volt, hanem az, hogy Péter valójában már nem is próbált állást találni. Egész nap a számítógép előtt ült, és Zoltán elleni bosszún törte a fejét. Fórumokat bújt, ahol a volt munkahelyéről vitatkoztak, névtelen bejelentéseket fogalmazott a hatóságoknak, és megszállottan keresett valamit, amivel bemocskolhatná a riválisát.
— Ki fogom készíteni — mormolta a monitorra meredve. — Mindenki meg fogja tudni, milyen ember valójában.
— Péter — szólalt meg Anna egyszer halkan, nagyon óvatosan —, nem lenne jobb, ha inkább az álláskeresésre figyelnél? Hallottam néhány cégről, ahol talán…
— Hallgass! — vágott közbe Péter dühösen. — Fogalmad sincs semmiről! Előbb elintézem ezt a férget, és utána…
De az az „utána” soha nem érkezett meg.
Anna éjszakánként a fürdőszobába zárkózva sírt, nehogy Péter meghallja. Sírt a kimerültségtől, a megszégyenítéstől, és attól a felismeréstől, hogy a férfi, akit valaha szeretett, lassan rosszindulatú, igazságtalan, idegen emberré vált.