Este fél nyolc tájban megszólalt a csengő. A kezemet gyorsan beletöröltem a konyharuhába, odaléptem az ajtóhoz, belestem a kukucskálón — és egyetlen ismerős arcot sem láttam.
A lépcsőházban egy nő állt sötét kabátban. Magassarkú, vállon átvetett táska, gondosan lakkozott körmök — úgy festett, mintha üzleti tárgyalásra érkezett volna. Csakhogy ezt a találkozót ő egymaga szervezte meg.
– Eszter? – kérdezte határozott, kissé parancsoló hangon. – Viktória vagyok. Beszélnünk kell.
Nem válaszoltam azonnal. A hátam mögött, a szobából mese zaja szűrődött ki: Márk még lefekvés előtt nézte. A lakásban hajdinaköret és fasírt illata terjengett, egy teljesen átlagos csütörtök este volt. A küszöbön pedig ott állt egy nő, akit addig csak idegen közösségi oldalon, fényképeken láttam.
– Gáborral élek – tette hozzá, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. – Engedjen be, kérem. Ez nem lépcsőházi beszélgetés.
Megtehettem volna, hogy nem nyitok ajtót. Minden jogom megvolt hozzá. Mégis megszólalt bennem valami: hallgasd meg, mit akar. Hátha később hasznodra válik. Hátha éppen ma lesz rá szükséged.
Két éve váltunk el. Bíróság előtt, szabályosan. Márk akkor ötéves volt, a bíró pedig megállapította a tartásdíjat: Gábor fizetésének huszonöt százalékát. Ez havonta nagyjából 61 600 forintot jelentett. Nem vagyon, nem valami elképzelhetetlen összeg — csak annyi, amiből ki lehetett fizetni a különórákat, ruhákat, és a fiam életének azt a részét, amelyet Gábor a költözése után egyszerűen nem vett többé észre.
Az első évben még utalt. Néha késve, de fizetett. Aztán elkezdtek kimaradni a hónapok. Előbb egy, aztán kettő, majd három egymás után. Felhívtam, ő mindig ugyanazt mondta: „Mindjárt küldöm.” Írtam neki, elolvasta, de nem válaszolt. Egyszer táblázatot készítettem: dátumok, összegek, elmaradások. Átküldtem üzenetben. Látta. Egyetlen szót sem írt vissza.
A huszonnégy esedékes befizetésből két év alatt mindössze tizenegy érkezett meg. Tizenhárom alkalommal nem jött semmi. Én pedig számoltam, mert számolni tudok — ez a munkám része. Beszerzési szakemberként az ember pontosan megtanulja, mennyit ér minden forint és minden aláírt papír. 720 000 forint. Ennyivel tartozott Gábor a saját fiának.
Egy héttel korábban Márk az iskolatáskáról kérdezett. Szeptemberben második osztályba megy, és kék táskát szeretett volna, rakétával az oldalán; az egyik osztálytársánál látott ilyet. Elővettem a telefonom jegyzeteit, és elkezdtem összeadni a várható kiadásokat. Egyenruha és ruhák: 16 000. Tankönyvek: 14 000. Írószerek: 6 000. Iskolatáska: 20 000. Váltócipő, tornaruha, tornazsák. Körülbelül 152 000 forintba kerül felkészülni az iskolakezdésre. Akkor értettem meg igazán: a 720 000 forint nem valami elvont tartozás. Az majdnem öt teljes iskolakezdés ára. Ötször lehetne abból rendesen felkészíteni egy gyereket szeptemberre. Gábor ezalatt vett magának egy új telefont, de egyszer sem kérdezte meg, hogy van a fia.
Még aznap este elővettem az íróasztalfiókból a bírósági végzést, leültem, és megírtam a kérelmet a végrehajtás megindítására. Mellékeltem a bankszámlakivonatot is: minden beérkezett utalást és minden hiányzó hónapot. Hatodikán átvették a beadványt. Három napon belül el is indult az eljárás.
És most itt állt Viktória az ajtóm előtt.
Szélesebbre tártam az ajtót.
– Jöjjön be a konyhába.
Belépett. Parfümjének sűrű, édeskés illata azonnal betöltötte az előszobát. A magassarkúja élesen koppant a járólapon. A szobából Márk kiáltott ki:
– Anya, ki jött?
– Senki, kicsim. Nézd csak tovább a mesét.
Behúztam a szobája ajtaját, majd Viktória után mentem.
A konyhában égett a villany, a tűzhelyen még ott hűlt a serpenyő a fasírtokkal. Az ablak résnyire nyitva volt, kintről esti hűvösség és nedves aszfalt szaga áradt be. Minden olyan hétköznapi volt. Csak a vendég nem illett bele a képbe.
A konyhaasztalon egy iratgyűjtő feküdt. Még reggel tettem oda — munkahelyi szokás, előre rendszerezni a papírokat. Viktória észre sem vette. Leült a hokedlire, az ölébe tette a táskáját, és úgy kezdett körbenézni a konyhában, mintha vásárlás előtt mérné fel a lakást.
Én közben előhúztam a telefonomat a zsebemből, és feltettem a pult fölötti polcra. A kijelzője Viktória felé nézett. Egy gabonásüvegnek támasztottam, hogy ne csússzon le, majd elindítottam a felvételt.
A saját lakásomban jogom van rögzíteni, ami ott történik. Ezt is tudtam; még az előző héten utánanéztem, amikor a kérelmet beadtam. Nem remegett a kezem. A munkámban naponta tárgyalok olyan beszállítókkal, akik szemrebbenés nélkül hazudnak határidőkről és árakról. Ez sem tűnt sokkal másabbnak.
– Kér teát? – kérdeztem.
– Nem – vágta rá Viktória. Hosszú, bordóra festett körmei halkan dobolni kezdtek az asztallapon. – Nem maradok sokáig.
Kinyitotta a táskáját, és elővett belőle egy összehajtott papírlapot.
Viktória széthajtotta a lapot, és elém tolta az asztalon. A papír még meleg volt, nyilván a táskában a testéhez simult. Közelebb hajoltam. A tetején ez állt: „Nyilatkozat a tartásdíj behajtásáról való lemondásról”. Egyszerű nyomtatón készült, a betűtípus esetlenül állt a lapon, alul pedig üres sor várta az aláírást. Valahonnan az internetről szedhette le, egy olyan mintadokumentumos oldalról, ahol a papírok fele jogilag semmit sem ér.
Ezt azonnal felismertem. A munkám során nap mint nap látok szerződéseket: valódiakat és hamisnak ható, összetákolt iratokat is. Ez az utóbbi kategóriába tartozott. De ezt nem mondtam ki.