Inkább nyeltem egyet, és csendben maradtam.
– Itt írd alá – bökött Viktória a körmével az alsó sorra. – Utána nem zaklatunk többé.
Felemeltem a tekintetem, és alaposabban megnéztem. Harmincöt körül járhatott. Rendezett volt, magabiztos, olyan nő, aki pontosan tudja, milyen hatást kelt. Úgy ült az én konyhámban, mintha teljesen természetes volna, hogy ott van. Mintha nem neki kellene szégyenkeznie, hanem nekem.
– Miért kellene ezt aláírnom? – kérdeztem halkan.
Viktória kihúzta magát, mintha erre a kérdésre készült volna egész úton.
– Azért, mert Gáborral közös életet tervezünk. Családot, lakást, hitelt. Kellene az önerő, de még körülbelül egymillió-hatszázezer forint hiányzik. Ha te lemondasz a tartásdíjról, másfél év alatt össze tudjuk szedni. Így viszont ő minden hónapban neked utal, és egyszerűen nem jön ki a matek.
Minden hónapban.
Majdnem felnevettem. Két év alatt huszonnégy esedékes utalásból tizenegy érkezett meg. Ez volna a „minden hónap”? Vajon neki is ezt adta elő Gábor? Hogy rendesen fizet? Vagy az összegekről is ugyanúgy hazudott?
Nem kezdtem vitatkozni. Még nem. Csak összefontam a karomat, és hagytam, hogy beszéljen tovább.
– Te dolgozol – folytatta Viktória, és olyan könnyedén tegezett le, mintha régi ismerősök lennénk. – Megoldod egyedül is. A gyereknek van ruhája, cipője, nem éhezik. Minek neked ez a tartásdíj? Ez csak formaság.
Formaság.
Nagyjából hatvankétezer forint havonta – neki talán tényleg csak ennyi volt. Egy sor a bankszámlán, kellemetlen kötelezettség, ami útban áll egy új lakás előtt. Nekem viszont ebből ment Márk robotikaszakköre keddenként. Ebből vettem meg novemberben a télikabátját. Ebből fizettem ki három fogorvosi alkalmat, mert a tejfogak nem várják meg, amíg a felnőttek kényelmesen megegyeznek.
Viktória választ várt. Bordóra lakkozott, hegyes körmeivel türelmetlenül kopogott az asztalon. Számára az egész nyilván pofonegyszerűnek tűnt: egy aláírás, és megszűnik a probléma.
– Gábor tudja, hogy maga itt van? – kérdeztem.
Egy pillanatra megakadt. Rövid volt a szünet, alig észrevehető, de nekem elég. Megigazította az ölében fekvő táskáját, csak utána felelt.
– Ez közös döntésünk.
– Ha valóban közös, akkor jöjjön ide ő. Üljön le velem szemben, és mondja a szemembe: a fiam nem érdekel, nem akarok fizetni utána. Ha ezt megteszi, beszélhetünk.
Viktória szeme összeszűkült. Erre nem számított. Azt hitte, egy fáradt, megtört volt feleséghez érkezik, aki majd megijed, és gyorsan aláír mindent, csak hogy vége legyen. Csakhogy én nem ijedtem meg. És nem is nyúltam a tollért.
– Te ezt nem érted – vált élesebbé a hangja. – Gábornak ez nagyon nehéz. Két oldalról húzzátok. Te pénzt szedsz ki belőle, miközben ő próbálna végre új életet kezdeni.
Pénzt szedek ki belőle.
A fülem mögé simítottam egy kibomlott tincset, aztán a tűzhely felé fordultam. Bekapcsoltam a vízforralót. Nem azért, mert annyira vágytam teára, hanem mert kellett valami, amivel lefoglalhatom a kezem. Valami, ami mögé elrejthetem az arcomat. A készülék zúgni kezdett, majd kattant. Bögrébe öntöttem a vizet, beledobtam egy mentateás filtert, és vártam, hogy kioldódjon belőle a szín. A zöldes pára felkúszott a plafon felé, és összekeveredett Viktória erős parfümjével.
A tea keserű lett; elfelejtettem cukrot tenni bele. Mégis megittam. Állva, az ablak mellett, háttal neki, miközben pontosan éreztem, hogy engem néz.
– Én nem szedek ki belőle semmit – mondtam anélkül, hogy megfordultam volna. – Azt kapom, amit a bíróság megállapított. Se többet, se kevesebbet.
– Bíróság, bíróság – horkant fel Viktória. – Nálatok minden bíróságon keresztül megy? Normális emberek meg tudnak egyezni.
Visszaültem vele szembe. A bögre ott gőzölgött kettőnk között, mint valami apró, forró határvonal.
– Én próbáltam egyezséget kötni – feleltem. – Csak ebben az évben kétszer. Először elküldtem neki tételesen, melyik hónapra mennyivel tartozik. Látta az üzenetet, de nem válaszolt. Másodszor felajánlottam, hogy fizessen részletekben: havi negyvenezer forintot a most esedékes összeg mellé. Rábólintott. A következő hónapban pedig egyetlen forintot sem utalt.
Viktória elhallgatott. Aztán hirtelen megrántotta a táskája cipzárját; ideges, kapkodó mozdulat volt.
– Rendben – mondta végül. – Ha szépen nem megy, felhívom. Most, előtted. Majd ő elmondja neked.
Elővette a telefonját, kikereste a számot. Én nem szóltam semmit. Csak egy gyors pillantást vetettem a polc felé. A saját telefonom mozdulatlanul állt ott, az apró piros felvételjelző alig észrevehetően villogott.
Viktória megnyomta a hívás gombot, aztán kihangosította.
Egy csöngés. Aztán még egy. A harmadiknál Gábor felvette.
– Viki, mi van?
A hangja betöltötte a konyhát: türelmetlen volt, ingerült, ismerősen kemény. Több mint fél éve nem hallottam. Legutóbb akkor beszéltünk, amikor felhívtam, hogy emlékeztessem Márk születésnapjára. Annyit mondott: „jó”, aztán természetesen nem jelentkezett.
– A volt feleségednél vagyok – közölte Viktória hangosan, látványosan. – Nem hajlandó aláírni. Beszélj vele.
Csend lett. A vonal túlsó végén tompán szólt valami, talán a tévé.
– Viki, mondtam, hogy intézd el te – morogta Gábor. – Elegem van ezekből a női cirkuszokból.
Női cirkuszok.
A saját fia. A saját tartásdíja. A saját tartozása. És ő ezt így nevezte.
Az ablak mellett álltam, két kézzel szorítottam a bögrét, és hallgattam. A tea már kihűlt, de nem tettem le. Kellett valami, amibe kapaszkodhatok.
– Gábor, nem érti – emelte fel a hangját Viktória. – Magyarázd el neki rendesen. Mondd meg, hogy ezt megbeszéltétek.
– Figyelj, írja alá, és kész – vágta rá. – Unom már ezt az egész hercehurcát. Ha pénz kell neki, dolgozzon. Én elfáradtam.
Egyetlen szót sem ejtett Márkról.