— Hárommilliót muszáj odaadnod a húgomnak! Egy család vagyunk! — üvöltötte később az exférje a bíróság folyosójának kellős közepén.
Eszter reggelei rendszerint szertartásos nyugalomban kezdődtek: előbb a kávéfőző halk zúgása, aztán a túlméretezett bögréje, rajta a felirat: „CEO of everything”, majd pontosan négy perc teljes hallgatás, mielőtt a világ újra követelni kezdte volna a figyelmét. Ez nem meditáció volt. Inkább kétségbeesett kísérlet arra, hogy felidézze, mégis milyen elmeállapotban ment valaha hozzá Márkhoz. Az utóbbi időben ez a gondolat úgy kaparta belülről, mint egy rosszul sikerült tömés valami ragacsos édesség után.
Eszter vállalkozása eközben szépen kapaszkodott felfelé: már a második raktárhelyiséget bérelték, húsz ember dolgozott nála, és az előző héten különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül kiutalt magának kétszázezer forint bónuszt. Nem kért hozzá engedélyt senkitől. Egyszerűen azért, mert megtehette.
Márk ezzel szemben…
— Ébren vagy már? — szólt ki Eszter a konyhából.
— Minek lennék? — érkezett a válasz a hálószobából olyan drámai fájdalommal, mintha nem a játékkonzolt kapcsolták volna ki előle, hanem épp most vették volna el tőle az összes MOL-részvényét.
Márk papíron már fél éve munkanélküli volt. A valóságban viszont Eszter egyre inkább úgy érezte, hogy ez az állapot nála nem átmeneti, hanem életfilozófia. Kezdetben azt hitte, a férje válságba került. Később úgy magyarázta magának, hogy keresi az útját. Mostanra viszont világossá vált: leginkább valakit keres, akinek a hátán kényelmesen tovább lehet kapaszkodni. És ezt a valakit már rég megtalálta.
Amikor Márk végül kivonszolta magát a konyhába, olyan látványt nyújtott, mintha az éjszaka folyamán legalább három kontinens megmentésén dolgozott volna. Kopott köntös lógott rajta, kinyúlt melegítőnadrág, az arcán pedig az a sértett kifejezés ült, amelyet azok viselnek, akiket valami egészen jelentéktelen apróság miatt mernek felébreszteni. Például a család miatt.
— Tudod, hogy ma anya átjön? — kérdezte két ásítás közé beszorítva.
— Nem emlékszem, hogy időpontot foglaltam volna egy házi szellemi inkvizícióra. Azt sem értem, a férjem anyja miért gondolja, hogy a lakásomban úgy közlekedhet, mintha a saját konyhakertje lenne — válaszolta Eszter higgadtan, már-már gépies türelemmel.
— Csak hiányzunk neki. Egy kis szeretetre vágyik. Meg némi megértésre.
— Akkor ölelje meg a radiátort. Az legalább gyorsan megérteti vele, hogy ez nem az ő otthona.
Márk sértődötten félrehúzta a száját. Ezt a jelenetet azon a héten már harmadszor adták elő.
— Eszti, azért ez az én lakásom is — mondta olyan pátosszal, ahogy a török sorozatokban suttogják azt, hogy „szeretlek”, nagyjából három perccel azelőtt, hogy valakit kilöknek az erkélyről.
— Amíg hivatalosan még nem váltunk el, technikailag igen. De te rendkívül lelkesen vizsgálod, meddig bírja a türelmem anyagfáradás nélkül.
Márk épp levegőt vett, hogy valami sértett választ adjon, amikor megszólalt a csengő. Pont, mint egy színházi előadásban: felgördül a függöny, kezdődhet a főjelenet. Vagyis megérkezett az anyja.
Mária úgy állt az előszobában, mintha nem is a lépcsőházból jött volna, hanem valami baljós mellékdimenzióból lépett volna elő. Egy hatalmas táskát cipelt, amelybe egy kisebb nyugdíjasklub heti bevásárlása is belefért volna, tweedkabát feszült rajta, az arcán pedig olyan ítélkező kifejezés ült, mintha Eszter nem a menye lenne, hanem az a nő, aki ellopta tőle a fiát, az életét és a legszebb perzsaszőnyegét.
— Jóóó naaapot… — nyújtotta el a köszönést Mária úgy, mintha közben véletlenül rálépett volna egy kellemetlen fiatalkori emlékre.
— Jó reggelt, Mária — bólintott Eszter visszafogottan, miközben képzeletben erősen rányomott arra a belső gombra, amelyre az volt írva: „ne küldd el melegebb éghajlatra”.
— Eszterkém, te aztán még mindig rettenetesen elfoglalt vagy. Az egész lakás olyan lélektelen. Por itt, por ott. Márk meg olyan vékony, mint egy molylepke porszívózás után. Rendes étel kellene neki, vitaminos, tápláló. Nem ezek a… zöld löttyök — bökött a pohár felé, amelyben Eszter éppen a napi magnéziumadagja felét próbálta legyűrni.
— Maga pedig, Mária, továbbra is elképesztően figyelmes — mondta Eszter szorosra zárt ajkakkal. — Szinte érzem, ahogy a jelenléte megtölti a levegőt… mérgező anyagokkal.
— Már megint gúnyolódsz! Én csak anyaként beszélek. Nekem mindig a család az első! Beszélnünk kell.
Azzal leült. Természetesen engedély nélkül. Úgy ereszkedett a székre, mintha trónra telepedne. Vagy mintha egy idegen újszülöttet látogatna meg a szülészeten: tolakodóan, mégis rendíthetetlen önbizalommal.
— Te sikeres asszony vagy — kezdte Mária. — Persze nem hibátlan. Túl hamar rohantál vissza dolgozni. A fiamat magára hagytad. Aztán csodálkozol, hogy női gyengédségre vágyik. Te meg… mintha még otthon is az irodádban ülnél, csak éppen nyakkendő nélkül.
— Ő gyengédségre vágyik, én pedig állom az összes számlát. Szerintem ez így elég korrekt felosztás — felelte Eszter.