— Ő mégiscsak férfi — vágta rá Mária, mintha ezzel minden bűnre felmentést adott volna. — Most nehéz perióduson megy keresztül. A feleségének ilyenkor támasznak kell lennie. Ráadásul… Réka, a húga is nagy bajban van. Felvett valami kölcsönt. Nagyon sürgősen kellene tizenkétmillió forint. Neked ez nem lehet gond.
Eszter félrenyelt a kávétól. Tizenkétmillió. Forint. És ezt az a nő kérte tőle szemrebbenés nélkül, aki múltkor még azért fintorgott, mert Eszter nem a legolcsóbb, akciós vécépapírt tette a kosárba.
— Mária — szólalt meg végül lassan, minden szót külön megnyomva. — Maga teljesen elvesztette a józan eszét? Vagy Rékával felváltva verik a fejüket a tévészekrény sarkába?
— Így beszélsz a férjed édesanyjával?! — rikácsolta Mária, és úgy pattant fel, mintha rugó lökte volna ki a fotelből.
— Maga pedig úgy turkál az életemben, mintha valaki főkulcsot adott volna hozzá! — csapott vissza Eszter.
Márk mindeközben továbbra is a kanapén hevert. Pontosabban úgy terült el rajta, mint egy rosszul kitömött díszpárna, és kétségbeesetten próbálta eljátszani, hogy ő csak véletlen statiszta ebben a jelenetben.
— Mondd már meg neki te is! — fordult Mária a fiához, hangjában anyai parancsolással.
— Eszter, ne kapd fel mindjárt a vizet — motyogta Márk, anélkül hogy felemelte volna a fejét. — Lehet, hogy tényleg tudnál segíteni egy kisebb összeggel. Majd valahogy visszafizetik…
A szoba egyetlen pillanat alatt megdermedt. Olyan csönd lett, hogy ha leszakad a mennyezet, az is csak a díszlet finom átrendezésének tűnt volna.
— Te ezt most komolyan kimondtad? — kérdezte Eszter halkan. — Azt kéred, adjak tizenkétmilliót a húgodnak? Annak a Rékának, aki még életében nem préselt ki magából egy normális köszönömöt? Te pedig itt fekszel, mint egy jelzáloggal terhelt tengeri csillag, és szerinted ez teljesen rendben van?
— Nem magamnak kérem — dünnyögte Márk. — Rékának kell…
— És az a kölcsön, amit az én nevemre intéztél? Az is Rékának kellett? — vágott közbe Eszter.
Márk elhallgatott.
— Te… tudsz róla?
— Képzeld, a bankok szoktak üzenetet küldeni. Az, hogy „kérelme jóváhagyva, 3 680 000 Ft”, eléggé fel tudja kelteni az ember érdeklődését.
— Eszterkém… — kezdte Mária, de Eszter felemelte a kezét, és ezzel elvágta a mondatot.
— Elég volt. A cirkusznak vége. A pénz nem a szeretet szinonimája. És ha ezt te, Márk, még mindig nem fogtad fel, akkor nem én leszek az, aki elmagyarázza. Majd megteszik helyettem a behajtók.
Felállt, és elhagyta a nappalit. A léptei gyorsak voltak, kemények, pontosak. Abban a magassarkúban akár mások illúzióin is végigsétálhatott volna anélkül, hogy egyszer is megbillen.
A szobában két ember maradt, akiknek láthatóan volt egy terve. Csak épp a tervből hiányzott az egyetlen fontos szereplő: a lakás tulajdonosa, aki nem kívánt tovább részt venni benne.
Később az egész otthon olyan némaságba burkolózott, mintha maga is visszatartaná a lélegzetét. Eszter leoltotta a konyhában a villanyt, de nem mozdult az asztaltól. Előtte hevertek a banki iratok, mellette ott állt a rég kihűlt kávé. A fejében nem zakatoltak gondolatok. Inkább üres, tompa zúgás maradt utánuk. Nem vihar utáni csend volt ez, hanem az a fajta, ami egy ütés után telepszik az emberre.
A 3 680 000 forintos kölcsön, amelyet Márk az ő nevében vett fel, csak az első volt. Talált egy másikat is, egy másik pénzintézetnél. A harmadik pedig egy interneten igényelt fogyasztási hitel volt, nevetségesen magas kamattal, amelyet akkor kötöttek, amikor Eszter éppen Törökországban nyaralt. Akkoriban még értetlenül nézte, miért nem működik rendesen a SIM-kártyája. Most már pontosan tudta: a férje otthon az igazolványával ügyeskedett, mintha az a saját munkakönyve lenne. Bár az utóbbival talán több hasznot hajtott volna.
Megcsörrent a telefon. Megint Márk volt az.
— Miért nem veszed fel? — szólt bele erőltetetten fáradt, sértett hangon. — Csak beszélni akartunk…
— Beszélni? Te megloptál. Csak álarc nélkül. Bár őszintén szólva jobban el tudnálak viselni valami zsákszerű csuklyában. Legalább nem kellene az arcodat néznem.
— Ne dramatizáld túl, Eszter. Nem akkora tragédia. Egyszerűen nem tudtam, hogyan mondjam el. Azt hittem, szerzek pénzt, visszateszem, és minden kisimul…
— Három hitelt vettél fel a nevemre. Összesen majdnem nyolcmillió forintot. És komolyan azt gondoltad, hogy nem derül ki? Majd ezek után még előállsz azzal, hogy adjak tizenkétmilliót a húgocskádnak, aki évente egyszer keres, akkor is csak azért, hogy megkérdezze, nálunk meghúzhatja-e magát, mert megint „összejöttek a dolgai”. Annyi zűr van körülötte, hogy lassan külön riasztási fokozatot kellene bevezetni rá.
— Szóval már bennem sem bízol? — Márk hangja hirtelen keményebb lett, támadóbb. — A férjed vagyok. Család vagyunk, nem?
— Milyen érdekes, hogy ez pont most jut eszedbe. Akkor is ennyire családnak érezted magad, amikor a fejemhez vágtad, hogy túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy gyereket szüljek? Vagy amikor a haverjaidnak azzal hencegtél, hogy szerelemből nősültél, csak hát a feleséged valójában főnökként viselkedik?
Márk nem felelt.
— Vége, Márk. Elfogytam. Holnap bemegyek a bankba. Utána felhívom az ügyvédet. Aztán elmegyek a közjegyzőhöz is. Mert meghoztam a döntésemet.