És ebben a döntésben ott volt minden: ha Márk nem képes megbecsülni azt, amit ő tíz éven át felépített, akkor kettőjük számára nincs tovább közös út.
— Te most… válni akarsz? — kérdezte a férfi tompa, elnehezült hangon.
— Nem akarok. Válni fogok — felelte Eszter, majd megszakította a hívást.
Azon az éjszakán egy percet sem aludt. Nem a koffein tartotta ébren, nem is az idegesség, és még csak nem is a harag. Egyszerűen az ablak előtt állt, és bámulta a várost. Fénylő ablakok ezrei, mögöttük ezernyi élet, ezernyi család. És valahol biztosan ült egy hozzá hasonló nő is, karikás szemmel, elcsukló bizalmatlansággal a hangjában, aki éppen azt kérdezte a férjétől: miért nem jött haza időben. Vagy hová lett az autó. Vagy hogyan fordulhatott elő, hogy a balatoni nyaraló hirtelen a sógornő nevén szerepel.
Másnap reggel megérkezett az ügyvédje.
— Tudom, hogy pokolian nehéz — mondta Júlia, aki nemcsak a jogi képviselője volt, hanem a barátnője is. — De papíron minden rendezhető. A lakásból a részed a tiéd. A céged kizárólag a te tulajdonod. Ezt szerencsére időben és okosan biztosítottad. A hitelekkel viszont… nos, ott bizonyítani kell majd, hogy nem te vetted fel őket. Nem lesz könnyű, de nem is reménytelen.
— Nem ettől rettegek — rázta meg a fejét Eszter. — Tudod, mi ijeszt meg igazán? Az, hogy vele maradok, és egy reggel arra ébredek a saját otthonomban, hogy a konyhám már nincs is meg, mert Márk elcserélte egy gasztrobloggerrel valami kriptós baromságra.
— Ha még képes vagy ilyeneket mondani, akkor nem vagy elveszve — mosolyodott el Júlia halványan. — És ha nem vagy elveszve, akkor ezen is át fogsz menni.
Három nappal később Márk megjelent. Természetesen előzetes jelzés nélkül. Úgy bukkant fel, mint zápor után a penész: kéretlenül és kellemetlen szaggal.
— Na jó, most akkor mi ez az egész? — kezdte már a küszöbről. — Túl nagy ügyet csinálsz belőle! Család vagyunk, Eszter. Mindenhol vannak problémák!
— Te pontosan az a fajta probléma vagy, ami miatt az ember nem javítgatni kezd, hanem törli az egész fiókot.
— Mondtam, hogy visszafizetem — lépett beljebb, majd rátette a tenyerét az asztalra, és fölé hajolt. — Beszéljük meg normálisan. Felnőttek módjára. Ne rángassunk bele mindenféle ügyvédeket.
— Vedd el a kezed az asztalomról — mondta Eszter egészen nyugodtan. — Mert ha nem, még meglepem saját magamat is. Van itt egy citromvágó kés. Nem éles, de kellő elszántsággal és sok érzelemmel csodákra képes.
Márk azonnal visszakapta a kezét.
— Te komolyan így akarod lezárni az egészet?
— Nem most zárom le, Márk. Akkor zártam le, amikor először hazudtál a szemembe, és azt képzelted, nem veszem észre. Most már csak a stáblistát olvasom fel.
Ekkor kopogtak.
Mária állt az ajtóban.
— Már megint miféle színjáték folyik itt?! — méltatlankodott, és úgy vonult el a fia mellett, mintha az csak egy kabátállvány lenne.
— Márkot nem engedem be többé. És magát sem kérem ide — közölte Eszter azonnal. — Nincs szükségem olyan férjre, aki meglopott, és olyan anyósra sem, aki bankautomatának néz.
— Hogy merészelsz így beszélni egy idősebbel?!
— Meglepően könnyedén. Sőt, Mária, bizonyos értelemben még tisztelem is magát. Tudja, miért? A pofátlanságáért. Ha ezt az energiát munkába fektette volna egész életében, már rég megvehette volna a MOL-t. Aprópénzzel együtt.
— Te tényleg ki akarod dobni? A férjedet? A fiamat? Te nem asszony vagy, hanem egy…
— Ember vagyok — vágott közbe Eszter. Aztán Márkra nézett. — És tudod, mivel árultál el igazán? Nem azzal, hogy hitelt vettél fel. Hanem azzal, hogy nap mint nap hazudtál, és közben azt hitted, annyira elfoglalt vagyok, hogy úgysem látok át rajtad.
Márk hallgatott. Aztán egyszerűen leült.
— Nem megyek sehová.
— Ez az én lakásom, Márk.
— Ide vagyok bejelentve. Jogilag. Nem tehetsz ki csak úgy.
Néhány másodpercig néma csend volt.
— Értem — mondta végül Eszter. — Akkor másik úton megyünk tovább.
Fogta a telefonját, és felhívta a körzeti rendőrt.
Higgadtan beszélt, pontosan és tárgyilagosan. Elmondta, hogy a férje konfliktusos helyzetet teremtett, fenyegető módon viselkedik, nem hajlandó távozni az ő magántulajdonából, és kéri, hogy a jogsértést hivatalosan rögzítsék. A rendőr csak ennyit válaszolt: „Küldök egy járőrt.” Aztán egy kis szünet után hozzátette: „A férje, hát… nem tűnik túl okosnak. De formailag igaza van. Ezt bírósági úton kell rendezni.”
Eszter bólintott, mintha a férfi láthatná. Mély levegőt vett. Ezután felhívott egy ingatlanost.
— Jó napot kívánok. Lakást keresek. Mindegy, melyik kerületben. Csak az a feltételem, hogy ne járjanak hozzá bejelentett csótányok.
Két nap múlva már az új lakás padlóján ült.
Nem voltak bútorai. Nem voltak illúziói. Nem volt férje. Mellette egy doboz állt a holmijaival, a másik oldalán pedig egy üveg pezsgő, amelyet valamikor „különleges alkalomra” tett félre.
— Hát akkor… — mondta halkan saját magának. — A válás nem vereség. Inkább olyan, mint amikor végre lecserélsz egy őskori operációs rendszert. Tele volt hibával, vírussal, lefagyással. Most pedig eljött az ideje feltelepíteni a frissítést.