– Papa, a harmadik állásban megint kifolyt az olaj. Szedd össze gyorsan, jön az ügyfél.
Zoltán Igorevics csak csettintett az ujjával. Hátra sem fordult, rám sem nézett; úgy jelzett, mintha valami olcsó kifőzdében hívná oda a pincért. Aztán továbbindult a műhelyen át, fényesre suvickolt cipője élesen koppant a betonon.
Fogtam a vödröt meg a rongyot, és elindultam a harmadik szerelőállás felé.
Huszonhárom éve mosom itt a padlót. Huszonhárom éve ugyanaz a kör: vödör, rongy, felmosó. Olajfoltok, fékfolyadék, fagyálló. A gázolaj szaga úgy beette magát a bőrömbe, hogy azt semmilyen szappan nem viszi ki. A feleségem, amíg élt, néha így szólt hozzám: „István, neked motorszagod van. Pedig már nem szerelő vagy, hanem takarító.”
Takarító. Havi száztizenkétezer forintért.
A harmadik állásban egy autó állt. Hosszú, bézs színű, az oldalán krómozott díszlécekkel. Mercedes W123, 1983-as évjárat. Dízel. Azonnal felismertem: ilyeneket annak idején, amikor még mérnökként dolgoztam, csavarig szétszedtünk a gyárban. Egy másik élet volt az. Ma már szinte idegennek tűnt.
A kocsi alatt sötét olajtócsa terült szét. Leguggoltam, és elkezdtem feltörölni. Munka közben azonban meghallottam valamit. Halk, vékony füttyöt a motorháztető alól. Alig észrevehető hang volt, éppen csak a hallás határán. A mesterek valószínűleg nem figyeltek fel rá, hiszen a műhelyben mindig zúgott, csattogott, berregett valami. Én viszont ott kuporogtam közvetlenül a motor mellett, és tisztán hallottam.
Nem a szíj adta ki. Nem is a turbó. A hang a tűzfal felől jött, valahonnan a fűtés környékéről.
Feltöröltem az olajat, kicsavartam a rongyot a vödörbe, majd felegyenesedtem. A kezem fekete volt. Nagy, széles ujjú kéz, a körmök alatt megülő, régi olajsárral. Ha valaki jobban megnézte volna, nem takarítókezet látott volna. Inkább olyan emberét, aki harmincöt évvel korábban dízelmotorokat rakott össze próbapadon.
Csakhogy ki nézi meg alaposan a takarítót?
A Mercedest Gábor Rogov hozta be. Tehetős, ötvenöt év körüli férfi, kasmírkabátban, olyan órával a csuklóján, amely többet ért, mint az én egész éves bérem.
A hiba első hallásra egyszerűnek tűnt: nem működött a fűtés. Egy nagyjából tizenkétmillió forintot érő autóban nem adott meleget a kályha.
A valóságban azonban nem volt ilyen könnyű.
László, a főművezető három napig bajlódott vele. Megnézte a fűtőradiátort – rendben volt. A termosztát működött. A vízpumpa sem mutatott hibát. A csapok nyitottak és zártak. A csövek épek voltak, forrók is. A fagyálló keringett. A szellőzőkből mégis hideg levegő áradt.
Utána Péter, a másik szerelő állt neki. Két napig turkált a vezetékek között. Semmire sem jutott.
Aztán Sándor próbálkozott, végül Márk, a gyakornok is odakeveredett, inkább kíváncsiságból.
Négy szerelő. Három hét. Az autó végig a harmadik állásban rostokolt, én pedig nap mint nap feltöröltem alóla az olajat, amely a régi szimeringnél szivárgott.
És minden egyes nap hallottam azt a füttyöt.
A második hét végén már nem bírtam tovább. Fogtam egy papírlapot, és ráírtam: „Ellenőrizzék a fűtés terelőlapátjainak vákuumos vezérlését. Vákuumszabályzó vagy csövek. Járó motornál hallható fütty – vákuumszivárgás.”
A cetlit László asztalára tettem, közvetlenül a kávésbögréje mellé.
Amikor László bejött, észrevette a papírt, elolvasta. Előbb a sarokba támasztott felmosómra pillantott, aztán vissza a cetlire.
– Pista bátyám, ezt maga írta?
– Én.
Összegyűrte a lapot, és beledobta a szemetesvödörbe.
– Inkább a felmosót lóbálja, ne okoskodjon. Még hogy motorszerelő…
Nem válaszoltam. Felemeltem a vödröt, és átmentem az első álláshoz, mert ott fagyállót borítottak ki.
Este a hátsó helyiségben ültem, és átöltöztem. A kezem még mindig gázolajszagot árasztott. A padon görnyedve sokáig bámultam a széles ujjaimat.