A bőrkeményedések már nem a villáskulcsoktól nőttek rájuk, hanem a felmosó nyelétől. Pedig valaha ugyanezekkel a kezekkel századmilliméteres pontossággal állítottam be a szelephézagokat. Valaha kitüntetéssel végeztem a műszaki főiskolán. Valaha úgy szólítottak: István András, a Debreceni Dízelgyár vezető gépészmérnöke.
Aztán a gyár lehúzta a rolót. Kétezer-három volt. Harmincöt éves múltam. A feleségem betegeskedett, pénzünk pedig alig maradt. Egyetlen hely akadt, ahol kérdezősködés nélkül felvettek: takarítónak egy autószervizbe. Akkor azt mondtam magamnak: csak átmenetileg.
Huszonhárom éve tartott ez az „átmenet”.
Rogov pénteken gördült be. Dühösen, kasmírkabátban, arcán egyetlen árnyalatnyi mosoly nélkül.
– Zoltán úr, ez már a harmadik hét. Nekem szükségem van az autómra. Vagy megjavítják, vagy elviszem innen.
Zoltán a műhely közepén állt, zsebre dugott kézzel, fényesre pucolt cipőben. Mellette László, Péter és Sándor toporgott. A tanonc, Márk, a hátuk mögül leskelődött.
– Gábor úr, dolgozunk rajta. Nem hétköznapi hiba, régi típus, az alkatrészekkel is…
– Három hetet kaptak tőlem. Három teljes hetet. Ha holnapra nincs kész, elviszem Szegedre. Úgy hallottam, ott még akadnak igazi szakemberek.
Csend telepedett a csarnokra. A szerelők a padlót bámulták. Zoltán arca vörösödni kezdett. Én félrehúzódva álltam a felmosómmal; a marógép után maradt forgácsot söpörtem össze.
Ekkor Zoltán észrevett. Máig sem tudom, mi villant át rajta. Talán oldani akarta a feszültséget. Talán egyszerűen megszokta, hogy a takarító jó céltábla, ha valakin le kell vezetni az ideget.
– Ó, István! – fordult felém azzal a széles, ügyfeleknek tartogatott vigyorával. – Mi lenne, ha te javítanád meg? Na, öreg? Az embereim nem boldogulnak vele, te meg úgyis mindent látsz, mindent hallasz itt!
Nevetés futott végig a műhelyen. László felhorkant. Péter féloldalasan elvigyorodott. Még Márk is kuncogott, pedig alig negyedik hónapja dolgozott nálunk.
Zoltán Rogov felé tárta a karját.
– Tessék, Gábor úr. Itt az utolsó reménységünk: István. Ha helyrehozza, az övé a kocsi!
Hangosan felröhögött. László rögtön csatlakozott. Péter a tenyerébe temette az arcát, úgy rázta a nevetés. Rogov viszont nem mulatott. Savanyú képpel figyelte a jelenetet; neki most nem volt kedve tréfákhoz.
Én pedig csak álltam a felmosóval a kezemben. Forgács a betonon. Gázolajszag a levegőben. Huszonhárom év a hátam mögött.
Azt mondtam:
– Rendben.
Halkan. Mosoly nélkül.
A kacagás nem egyszerre halt el. Előbb László némult el, mert ő állt hozzám a legközelebb, és ő hallotta meg elsőként. Aztán Péter arca merevedett meg. Végül Zoltán is abbahagyta a röhögést, és úgy meredt rám, mintha maga a felmosó szólalt volna meg.
– Tessék?
– Azt mondtam, rendben. Ha megjavítom, enyém az autó. Ezt mindenki előtt mondta. Gábor úr előtt. A szerelők előtt.
Zoltán kinyitotta a száját, majd becsukta. Rogovra pillantott. Az csak vállat vont.
– Hát akkor – erőltetett magára Zoltán egy vigyort –, rajta, öreg. Kápráztass el minket.
Azzal bevonult az irodájába. Hallottam, ahogy az ajtó mögött még egyszer felnevet; tompán, inkább már csak saját magának.
A felmosót a sarokba támasztottam, és a harmadik állásban álló Mercedesre néztem. Bézs fényezés, króm díszlécek, nyolcvanhármas évjárat. Majdnem egyidős volt azzal a pályával, amely nálam tulajdonképpen el sem kezdődött, máris véget ért.
Szombaton zárva tartott a szerviz. Én reggel hétkor már ott voltam. A műhely kulcsa nálam volt; a takarító érkezik elsőnek, és ő megy el utoljára.
A Mercedes hidegen várakozott a harmadik bokszban. Felnyitottam a motorháztetőt.
Öthengeres OM617-es dízel. Ezeket a motorokat kívülről fújtam. A Debreceni Dízelgyárban annak idején német kézikönyvekből tanultuk ezt a sorozatot; a műhelyvezető hozta őket Stuttgartból egy kiküldetésről. Nyolcvankilencben még hallgató voltam.