— Figyelj ide, fiam — hallatszott Mónika hangja a konyhából. — Egy ilyen asszonnyal képtelenség normálisan élni. Te is látod, hogyan viselkedik Eszter. Hideg, közönyös, mintha semmi köze nem lenne a családhoz.
— Lehet, hogy egyszerűen ilyen a természete — felelte Gábor bizonytalanul.
— Ugyan már, milyen természet? Önző, ennyi az egész. Csak saját magával törődik. Nézd meg Nórát: rendes, házias, figyel másokra. Ilyen nő való melléd.
— Anya, miket beszélsz? Nóra a húgom.
— Nem szó szerint értem! — csattant fel Mónika. — Hanem a típusáról beszélek. Nóra családcentrikus, otthonos, melegszívű. A te Eszteredet meg csak a munka érdekli.
Eszter megmerevedett az ajtó mellett. Az anyósa szemrebbenés nélkül szedte ízekre őt, Gábor pedig még csak meg sem próbálta leállítani. Sőt, a beálló szünetekből úgy tűnt, mintha mérlegelné az anyja szavait.
— Tudod mit, Gáborkám — folytatta Mónika már halkabb, de annál alattomosabb hangon —, talán tényleg ideje lenne változtatni valamin. Még fiatal vagy. Kezdhetsz új életet, alapíthatsz másik családot. Egy normális nővel.
— Mire célzol, anya?
— A válásra. Minek kínlódnál tovább Eszterrel? Elválsz, mi pedig Nórával szépen berendezkedünk itt. Jó lakás, kényelmes környék. Nórának közel az egyetem, nekem sem lenne messze a munka.
Eszter érezte, ahogy forróság önti el az arcát. Mónika teljes nyugalommal tervezgette a fia válását, méghozzá azért, hogy rátehesse a kezét egy lakásra, amelyhez semmi köze nem volt. Úgy beszélt az egészről, mintha csak azt fontolgatná, mit főzzenek másnap vacsorára.
— Nem tudom, anya — mondta Gábor tétován. — Ez azért elég komoly döntés.
— Mit kell ezen annyit rágódni? — szólt közbe Nóra. — Eszter amúgy sem becsül meg téged. Állandóan elégedetlen, folyton dolgozik, soha nincs itthon. Miféle feleség az ilyen?
— Nórának igaza van — erősítette meg Mónika a lányát. — Nem kell az embernek egy reménytelen kapcsolatban elvesztegetnie az életét. Válj el, és kész.
Eszter ekkor úgy érezte, egyetlen szóval sem akar többet hallani. Nesztelenül odalépett a konyhaajtóhoz, majd hirtelen belökte. Az asztalnál ülő három ember egyszerre fordult felé. Mindhármuk arcán meglepetés és némi zavartság suhant át.
— Jó estét — mondta Eszter nyugodt hangon. — Igazán érdekes megbeszélésbe csöppentem.
Mónika tért magához először. Azonnal felvette azt a hamis, kedves mosolyát, amelyet Eszter már túlságosan is jól ismert.
— Eszter, drágám, mi csak… a hétvégi tervekről beszélgettünk. Semmi különös.
— Igen, főleg a válásom tervéről — Eszter odament a hűtőhöz, kivett egy üveg vizet, és töltött magának. — Meg arról, hogyan fogják tovább használni az én lakásomat. Megható volt hallgatni.
Gábor lesütötte a szemét. Nóra úgy tett, mintha hirtelen roppant érdekessé vált volna előtte a tankönyv. Mónika gyorsan próbálta más irányba terelni a beszélgetést.
— Félreértetted. Arról beszéltünk, hogy egy családban békére és összhangra van szükség…
— Nem értettem félre semmit — vágott közbe Eszter. — Arról tanácskoztatok, hogyan szabaduljatok meg tőlem, és hogyan maradjon nektek a lakásom.
A konyhára súlyos csend ereszkedett. Mónika összeszorította a száját, Nóra becsukta a könyvet. Végül Gábor is felemelte a fejét.
— Eszter, ez nem ilyen egyszerű…
— De. Pontosan ilyen egyszerű — Eszter letette a poharát a mosogatóba. — Van számotokra egy hírem. Holnap estére egyetlen holmitok sem maradhat ebben a lakásban.
— Ezt hogy érted? — feszült meg Mónika arca.
— Úgy, hogy véget vetek ennek a színjátéknak. Nem fogok eltartani olyan embereket, akik közben azt tervezik, hogyan tegyenek ki a saját otthonomból.
Ezzel Eszter hátat fordított nekik, bement a hálószobába, és magára zárta az ajtót. A konyhából előbb suttogás szűrődött ki, aztán egyre hangosabb szóváltás. Mónika valamit magyarázott a fiának, Nóra méltatlankodott, de Eszter többé nem akarta meghallgatni a kifogásaikat.
Másnap korán kelt. Csendben elkészült a munkába. A konyhában csak Nóra ült, maga előtt egy csésze kávéval; a többiek még aludtak.
— Eszter, komolyan gondoltad, amit tegnap mondtál? — kérdezte a lány óvatosan.
— Teljesen komolyan. Estére minden holmitok tűnjön el innen.
— De nekem még be kell fejeznem az egyetemet…
— Fejezd be kollégiumból, albérletből vagy akár ingázva. Ez már nem az én problémám.
Eszter ezután elment dolgozni, és eltökélte, hogy most nem fog meghátrálni. Egész nap azon járt az esze, miként lehetne a lehető leggyorsabban megszervezni a hívatlan lakók távozását. Mire lejárt a munkaideje, pontos terve volt.
Amikor este hazaért, mindhármukat a nappaliban találta. Úgy ültek ott, mintha valami komoly családi gyűlést tartanának. Amint meglátták, elhallgattak.
— Jó estét — köszönt Eszter, a lakás tulajdonosának hűvös nyugalmával. — Remélem, már csomagoltok.
— Eszter, beszéljük meg ezt higgadtan — kezdte Gábor. — Gondolkodtunk, és…
— Nem gondolkodni kell. Pakolni — felelte Eszter, majd bement a hálóba, és három nagy utazótáskával tért vissza. — Kezdjük Nórával.
A lány felpattant a kanapéról.
— Mit művelsz?
— Segítek összeszedni a holmidat. Ha nektek nem megy egyedül.
Eszter először a fürdőszobába ment. Egy kupacba gyűjtötte Nóra kozmetikumait, a fogkeféjét, a samponjait és minden apróságát, majd gondosan, de gyors mozdulatokkal bepakolta az egyik táskába. Ezután visszatért a nappaliba, ahol Nóra ruhái foglalták el a szekrény egy részét.
— Az az én ruhám! — háborodott fel Nóra, amikor Eszter sorra hajtogatni kezdte a holmikat.
— Pontosan. A tiéd. Ezért viszed magaddal.
— Eszter, állj már le — próbált közbelépni Gábor. — Ezt meg lehetne beszélni…
— Nincs mit megbeszélni. Meghoztam a döntésemet.
Fél óra múlva Nóra táskái megteltek. Eszter kivitte őket a lépcsőházba, és letette az ajtó mellé. A lány a folyosón sírdogált, Mónika átkarolta, közben gyűlölettől villogó szemmel nézett Eszterre.
— Szívtelen vagy! — vetette oda az anyósa. — Kiteszel egy gyereket az utcára!
— Egy felnőtt nőt küldök el, aki két hónapig az én pénzemen élt — válaszolta Eszter higgadtan. — Mónika, most maga következik.
Mónika megpróbált visszalépni a lakásba, de Eszter elállta az útját.
— Én ugyan sehova sem megyek! — jelentette ki Mónika.