Nóra egyre otthonosabban mozgott a konyhában: ő döntötte el, mi kerüljön az asztalra, bevásárolt Eszter pénzéből, főzött a családnak, cserébe pedig Mónika és Gábor is elismerően dicsérgették. Mónika közben a lakás többi részét is a saját ízlése szerint kezdte alakítani. Odébb húzta a bútorokat, átrendezte a tárgyakat, bírálta a berendezést, és kéretlen tanácsokat osztogatott arról, hol kellene felújítani.
— Minek ide két kanapé? — töprengett egyszer hangosan, miközben a nappalit szemlélte. — Az egyiket nyugodtan ki lehetne tenni, rögtön több hely lenne. Nórának meg kellene egy rendes szekrény a ruháinak, mert a táskában csak összegyűrődnek.
— Az a nagyapám bútora — jegyezte meg Eszter halkan, de határozottan.
— És akkor mi van? — vont vállat Mónika. — A halottaknak már nincs szükségük rá, az élőknek viszont jól jönne. Ne ragaszkodj ennyire minden régi vacakhoz.
Gábor szinte mindenben az anyja és a húga pártját fogta. Amikor Eszter négyszemközt próbált vele beszélni, a férje csak legyintett, és azt kérte, bírja ki még egy darabig. Azt ismételgette, hogy ez csak átmeneti állapot, hamarosan minden rendeződik. Csakhogy a napokból hetek lettek, a helyzet pedig nem javult, hanem egyre nyomasztóbbá vált.
Egyik este Eszter fáradtan ért haza a rendelőből, és már az előszobában megakadt a szeme valamin. A fogason egy idegen kabát lógott. Sötétkék volt, női darab, és pontosan azon a helyen függött, ahol máskor az ő dzsekije szokott. A saját ruháját gondosan félretolták a sarokba, mintha csak útban lett volna.
A nappaliban ágyneműkupac hevert a kanapén. A dohányzóasztalon női cipő állt, mellette neszesszer és hajkefe. Nóra egy karosszékben ült, tankönyvet lapozgatott, Gábor a tévét bámulta, Mónika pedig a konyhában készítette a vacsorát.
— Jó estét — köszönt Eszter, és minden erejével azon volt, hogy nyugodtnak tűnjön.
— Ó, megjött Eszter — szólt Nóra, fel sem nézve a könyvéből. — Mi már ettünk, neked hagytunk a lábasban.
— Köszönöm. És kié az a kabát az előszobában?
— Az enyém — felelte Nóra könnyedén. — Ma vettem. Ugye szép? Gábor adta rá a pénzt.
Eszter a férjére nézett. Gábor kerülte a tekintetét, és inkább a távirányítóval kezdett babrálni. Eszternek nem kellett sokat gondolkodnia: a férje a közös pénzből vásárol ajándékot a húgának, még csak meg sem kérdezve őt.
— Gábor, beszélhetnénk egy percre? — kérdezte visszafogottan.
— Majd később — morogta a férfi. — Most kezdődik egy jó film.
Eszter bement a konyhába. Mónika éppen mosogatott, és olyan természetességgel mozgott a szekrények, edények és alapanyagok között, mintha mindig is az övé lett volna ez a lakás.
— Mónika, meddig terveztek még nálunk maradni? — kérdezte Eszter óvatosan.
Az anyósa nedves tányérral a kezében fordult felé.
— Mi az, zavarok? — kérdezte élesen. — Segítek a ház körül, főzök, takarítok. Nórának is kényelmesebb innen bejárni az egyetemre. Mégis mi a bajod?
— Érti, ez mégiscsak az én lakásom. Nem a segítséggel van gondom, csak szeretném tudni, mire számítsak.
— A te lakásod? — Mónika gúnyosan elmosolyodott. — Gábor talán vendég itt? Férj és feleség egy család. Ami az övé, az a tiéd, ami a tiéd, az az övé is. Vagy te ezt másképp gondolod?
Eszter pontosan érezte, mennyire kifacsart ez az érvelés, mégsem volt ereje vitába szállni. Túlságosan kimerítette már, hogy a saját otthonában állandóan idegenek jelenlétét kellett elviselnie.
Másnap minden ugyanúgy folytatódott. Mónika és Nóra úgy viselkedtek, mintha teljes jogú háziasszonyok lennének, Gábor pedig mindenben mögéjük állt. Eszter egyre inkább felesleges embernek érezte magát a saját lakásában. Este elhatározta, hogy még egyszer megpróbálja tisztázni a helyzetet a férjével.
— Gábor, ezt most komolyan meg kell beszélnünk — kezdte, amikor végre kettesben maradtak a hálószobában.
— Mit kell megbeszélni? — kérdezte a férfi, miközben lefeküdt, és már a telefonját vette a kezébe.
— Az anyád és a húgod két hónapja itt laknak. Ez már nem vendégeskedés, hanem beköltözés.
— És mi ezzel a baj? — vont vállat Gábor. — Rossz dolog, hogy a család segít? Anya főz, Nóra is besegít. Neked ettől könnyebbnek kellene lennie.
— Nekem nem könnyebb. Épp ellenkezőleg. Nem tudok megpihenni a saját otthonomban.
— Ez nem kizárólag a te otthonod. Én is itt élek.
— A lakás az én nevemen van. A rezsit én fizetem. A bevásárlásokat is többnyire én állom.
— Na, tessék, kezdődik — Gábor letette a telefont, és ingerülten nézett rá. — Most már a pénzt is a fejemhez vágod? Talán valami élősködő vagyok?
— Nem erről beszélek. Hanem arról, hogy emberek költöztek be az otthonomba anélkül, hogy ehhez hozzájárultam volna.
— Emberek? — csattant fel Gábor. — Ők a családom. Az anyám és a húgom. Ha ez neked nem tetszik, akkor veled van a gond, nem velük.
A beszélgetés ezzel zsákutcába jutott. Gábor hátat fordított neki, egyértelművé téve, hogy számára a vita lezárult. Eszter mellette feküdt a sötétben, és azon gondolkodott, hogyan fordulhatott ki ennyire az élete néhány hónap alatt.
Reggel a helyzet még abszurdabbá vált. A reggelinél Mónika úgy ismertette a napi terveket, mintha ő vezetné a háztartást.
— Gáborkám, ma Nórával elmegyünk bevásárolni, kell pár dolog. Eszter, adj majd pénzt. Este pedig megnézünk egy filmet, hoztam egy DVD-t.
— Milyen filmet? — kérdezte Eszter.
— Egy romantikusat. Nóra már régóta szeretné látni. Ugye nincs ellene kifogásod?
Eszternek nagyon is volt ellene kifogása, de inkább hallgatott. Este olvasni szeretett volna, csendben lenni, kipihenni a fárasztó napot. Ehelyett a nappaliban megint szólni fog a tévé, Mónika és Nóra pedig végigkommentálják a filmet, lehetetlenné téve bármiféle nyugalmat.
Egész nap ezen járt az esze. Otthon három ember várta, akik az ő terében rendezkedtek, az ő pénzét költötték, és az ő véleményével egyáltalán nem törődtek. A férje pedig nemhogy megvédte volna, hanem minden vitás helyzetben az anyja és a húga oldalára állt.
Este, amikor hazaért, már a bejáratnál hangokat hallott a konyha felől. Mónika magyarázott valamit Gábornak, Nóra pedig időnként közbeszólt. Eszter nem akarta megzavarni a családi tanácskozást, ezért csendben megállt a folyosón.