Anna a hálószoba ajtajában állt, és némán figyelte, ahogy a férje kapkodva magára rángatja a farmerját. Az éjjeliszekrényen heverő telefon kijelzője még mindig világított: egy Dóra nevű nő üzenete villant fel rajta. Rövid volt, de annál egyértelműbb: „Várlak, szerelmem. Hiányoznak a csókjaid.”
— Anna, ez nem az, aminek látszik — Péter gyorsan a készülék elé kapta a kezét.
— De pontosan az — felelte Anna halkan. — Sőt, talán még annál is több.
Nem tört ki sírásban. Nem kezdett kiabálni. Valami különös megkönnyebbülés szállta meg, mintha hosszú idő után végre lekerült volna a válláról egy súlyos teher. Sarkon fordult, odament a szekrényhez, előhúzott egy utazótáskát, és sorra bepakolta a legszükségesebb holmijait.
— Hová mész? — Péter idegesen követte. — Beszéljük meg normálisan. Mindent elmagyarázok.
— Nincs mit magyarázni. Éljetek úgy, ahogy akartok.
Fél óra alatt Anna csak a saját dolgait szedte össze: iratokat, néhány ruhát, kozmetikumokat. Péter közben próbált beszélni hozzá, de a szavai leperegtek róla, mintha falnak dobált volna borsót. Mielőtt kilépett volna, Anna még visszafordult az ajtóból.
— Péter, azt azért tudod, hogy ezt a lakást ketten vettük? És a felújítást is együtt csináltuk végig.
— Persze, hogy tudom. De most nem ez a lényeg. Majd mindent nyugodtan elrendezünk, botrány nélkül.
Anna csak bólintott, aztán elment. Péter ott maradt a lakásban, és nem értette a felesége furcsa nyugalmát. Azt hitte, ilyen helyzetben a nők jelenetet rendeznek, tányérokat törnek, magyarázatot követelnek. Itt viszont nem volt sem hisztéria, sem vádaskodás, csak dermedt csend.
A város szélén álló új építésű házban lévő kétszobás lakást három évvel korábban vették. A hitel Péter nevére került, mert autószerelőként az ő keresetét tartották biztosabbnak. Anna azonban minden hónapban pontosan utalta a maga részét a gyári közgazdászi fizetéséből: havi kétszáznegyvennégyezer forintot. A banki bizonylatokat gondosan lefűzte egy külön mappába.
A felújítást is maguk oldották meg. Pontosabban Péter kétkezi munkájával, de többnyire Anna pénzéből. Havonta negyvenezer forintot tett félre, minden fizetéséből lecsípve valamennyit. Tapéta, csempe, szaniterek, bútorok — szinte minden az ő megtakarításaiból került a lakásba. Péter inkább tanácsokat adott, mintsem fizetett.
Az első hétben, miután Anna elment, Péter szabadságot érzett. Senki sem morgott a szétdobált zoknik miatt, senki nem emlékeztette arra, hogy el kellene mosogatni. Hajnalig nézhette a focit, és bármikor áthívhatta a haverjait sörözni.
Dóra tíz nap múlva már be is költözött. Apró termetű, szőke nő volt, élénk rúzzsal és műszempillával; sminkesként dolgozott egy szépségszalonban. Huszonhét éves volt, vagyis nyolc évvel fiatalabb Péternél.
— Milyen otthonos kis lakásod van — lelkendezett, miközben körbejárta a szobákat. — Minden olyan ízléses. Nagyon jó szemed van az ilyesmihez.
Péter nem sietett felvilágosítani, hogy a bútorokhoz és a berendezéshez neki vajmi kevés köze volt. Hadd higgye csak, hogy ez az ő érdeme. Hamarosan megjelentek a közösségi oldalakon a közös képeik is: Dóra csipkés köntösben a konyhában, Péter pedig a tévé előtt öleli át. A képaláírások is hangzatosak voltak: „Az otthonom a váram” meg „A boldogság szereti a csendet”.
Anna közben kivett egy egyszobás lakást egy régi társasházban. A bérleti díj havi százhúszezer forint volt, több mint a fizetése fele. Mindenen spórolnia kellett, még az ételen is. Mégis könnyebb lett lélegeznie. Nem kellett többé magyarázkodnia a barátnői előtt a férje viselkedése miatt, és senki szemrehányását nem kellett elviselnie otthon.
A munkahelyén eleinte faggatták a családi gondjairól. Anna röviden válaszolt: elváltak, külön élnek. Az osztályvezetője még hétvégi pluszműszakokat is felajánlott neki. A pénzre szüksége volt, ezért szinte pihenés nélkül vállalta a munkát.
A lakáshitel befizetéseiről szóló minden igazolást külön dossziéba tett. Az építőanyag-áruházak blokkjait, az anyagokról szóló átvételi papírokat, a Péter kártyájára indított utalások bizonylatait mind megőrizte. Közgazdászként régen rögzült benne a szabály: semmit sem dobunk ki, amíg az elszámolási időszak le nem zárul.
Eltelt fél év. Péter addigra szinte teljesen megfeledkezett a volt feleségéről. Néha összefutott közös ismerősökkel, akik elmondták, hogy Anna sokat dolgozik, csendesen él, és semmire sem panaszkodik. „Okos nő” — gondolta Péter. „Belátta, hogy jobb elengedni, mint kapaszkodni valamibe, ami már nincs.”
Péter anyja, Erzsébet is helyeselte a volt menye viselkedését.
— Van esze annak az asszonynak — mondogatta az idős nő a fiának.