Alig kapta kézhez az új lakás kulcsait, az anyósa máris azt osztotta be, melyik gyereke hová költözik majd
— Márké legyen az erkélyes szoba. Petrának jó lesz a kisebb, úgyis csak aludni jár haza. Mi pedig Erzsébettel egyelőre elférünk a nappaliban — jelentette ki Benedek olyan magabiztosan, mintha már ott állna a lakás közepén, mérőszalaggal a kezében.
Nóra megtorpant az előszobában, és nem nyitott be rögtön a konyhába.
Odakint forró júliusi délután nehezedett az udvarra. Az aszfalt fényesen izzott, a fiatal hársfák levelei alig rezdültek, a kitárt ablakon át pedig felmelegedett por szaga úszott be. Nóra hamarabb ért haza, mint ahogy ígérte. A beruházó irodájában előrébb hozták a megbeszélést, az iratokkal sem volt fennakadás, az ügyintéző pedig közölte vele, hogy másnap délelőtt tízkor már megnézheti a lakást, és átveheti a kulcsokat.
Ezt az örömhírt estére tartogatta Benedeknek.
Útközben még vett egy behűtött görögdinnyét és Benedek kedvenc húsát is, mert úgy tervezte, vacsorát készít, aztán nyugodtan átbeszélik, mikor kezdjenek neki az új lakás rendbetételének.
Most azonban a szatyor kellemetlenül húzta a kezét, a konyhából pedig Erzsébet hangja hallatszott.
— A nappali nekünk kényelmetlen lenne. Onnan nyílik a konyha, állandó lenne a járkálás. Én már nem vagyok fiatal, nyugalomra van szükségem. Sokkal észszerűbb, ha én kapom az erkélyes szobát, Márk meg beköltözik a kicsibe.
— Anya, Márk még kibékül Júliával, és Júlia visszamegy hozzá — ellenkezett Benedek. — Kettejüknek nagyobb hely kell. Lehet, hogy még gyereket is vállalnak.
— Előbb találjon rendes munkát, aztán gondolkodjon gyereken — vágta rá az anyósa. — Petra pedig addig akár valamelyik barátnőjénél is meghúzhatja magát, amíg el nem rendezzük a dolgokat.
Nóra óvatosan letette a szatyrot az előszobai komódra.
Úgy tűnt, a lakást még át sem adták neki hivatalosan, Benedek rokonai azonban már nem azon vitáztak, beköltöznek-e oda, hanem azon, kié legyen a legjobb szoba.
— Nóra úgysem fog odaköltözni — folytatta Benedek. — Messze lenne neki a munkahelyétől. Mi maradunk itt, a másik lakásban pedig legalább a sajátjaink laknak majd. A rezsit is szemmel tartják.
— Csak nem akarja kiadni valakinek? — kapta fel a fejét Erzsébet.
— Azt nem engedem. Minek idegeneket beengedni, amikor Márk már második hónapja bérel valami zugot, Petra meg egy szobáért fizet a főbérlőjének? Anya is egyedül lakik a saját lakásában. Azt majd később eladjuk, a pénzt pedig elosztjuk köztetek.
Erzsébet elégedett, jóváhagyó hangot adott ki.
Ekkor Nóra benyitott.
Benedek az ablak mellett ült, előtte a telefonja hevert. Az asztalon ott feküdt az új lakás kinyomtatott alaprajza is, amelyet Nóra pár nappal korábban a dolgozószobai mappájában hagyott. A rajzon már kék tollas feliratok sorakoztak. Erzsébet a papír fölé hajolva éppen az erkélyes szobát követte az ujjával.
Amint meglátta Nórát, gyorsan elhúzta a kezét.
Benedek viszont nem jött zavarba. Egyszerűen megfordította a lapot, hogy a tiszta oldala legyen felül, és mosolyt erőltetett magára.
— Hogyhogy ilyen korán?
— Nem akartam megzavarni a családi tanácskozást, de amikor már Erzsébet lakásának eladásáig jutottatok, kezdett érdekelni a dolog — felelte Nóra.
A férje egy pillanatig az arcát fürkészte, mintha azt próbálná felmérni, mennyit hallhatott.
— Anya csak hangosan gondolkodott. Semmi komoly.
— Te pedig közben már kiosztottad a szobákat.
Nóra odalépett az asztalhoz, felvette az alaprajzot, és figyelmesen végignézte a megjegyzéseket. A nagyobb szoba mellé ez került: „Márk, Júlia”. A kisebbnél „Petra” állt. A nappalinál Erzsébet monogramja szerepelt. Benedek még dátumot is írt mellé: augusztus elseje.
Addig alig két hét volt hátra.
— A mappámból vetted ki ezt a tervrajzot? — kérdezte Nóra.
— Elöl volt, szem előtt.
— És ettől már a tiéd lett?
— Ne csinálj ügyet semmiségekből.
Nóra négyrét hajtotta a papírt, és betette a ruhája zsebébe.
— Semmiség az, ha valaki elveszi más tollát, aztán elfelejti visszaadni. Az viszont egészen más kategória, amikor valaki a tulajdonos tudta nélkül lakókat jelöl ki egy idegen lakásba.
Erzsébet kihúzta magát.
— Nem idegen lakás az, hanem a fiamé és a feleségéé.
— A fiának ehhez a lakáshoz semmi köze.
— Házasságban élnek — emlékeztette az anyósa. — Ami a házastársak ideje alatt kerül a családba, az közös.
Úgy mondta, mintha régóta erre a döntő érvre készült volna.
Nóra higgadtan kinyitotta a hűtőt, az alsó polcra tette a görögdinnyét, és csak ezután fordult vissza hozzá.
— A lakás árát abból a pénzből fizettem ki, amely a nagyapámtól örökölt ingatlan eladásából származott. A hagyatékot a halála után hat hónappal vettem át. Az örökölt lakást hivatalosan adtam el, az összeg külön bankszámlára érkezett. Onnan utaltam tovább a teljes vételárat a beruházónak. Minden pénzmozgást banki iratok igazolnak. Egyetlen közös forint sem került a vásárlásba.
Benedek megvonta a vállát.
— Miért beszélsz úgy, mintha bíróságon lennénk?
— Azért, hogy később senki ne játszhassa el a meglepődöttet.
Benedek pontosan ismerte a lakás történetét.
Nóra nagyapja egy régi házban élt, nem messze a pályaudvartól. A halála után az unokája megörökölte az ingatlant, majd majdnem egy éven át mérlegelte, mihez kezdjen vele. Az épület komoly felújításra szorult, az udvarban állandó gond volt a parkolással, a lakás beosztása pedig kényelmetlennek bizonyult. Végül Nóra eladta az örökölt otthont, és vett egy kétszobás lakást egy új építésű házban, a város szélén.
A döntése átgondolt volt. A közelben iskola épült, az út túloldalán már működött egy nagy egészségügyi központ, és egy éven belül új közlekedési járatot is ígértek arra a környékre. Nóra nem akart azonnal költözni. A lakásra saját vagyontárgyként és későbbi biztonsági tartalékként tekintett.
Benedek a vásárlásnál nem vett részt. Azt mondta, nem ért az új építésű lakásokhoz, és nem akarja a hétvégéit városrészek bejárására pazarolni. Amikor Nóra végül kiválasztotta az ingatlant, a férje mindössze annyit kérdezett, mennyi pénze marad az ügylet után.
Arról soha nem állapodtak meg, mire fogják használni az új lakást.
Most viszont kiderült, hogy Benedek a csendet felhatalmazásnak tekintette, és úgy gondolta, egyedül is rendelkezhet vele.
— Márknak tényleg nincs hol laknia — mondta. — Tudod jól, hogy Júliával különmentek.
— Márk be van jelentve az édesanyád lakásába.
Erzsébet élesen a menye felé fordult.
— Évek óta nem lakik ott.
— A használati joga attól még megvan. Az a lakás háromszobás, és jelenleg önön kívül senki sem él benne.
— Negyvennyolc évesen nem fogom újra a felnőtt fiamat elviselni a szomszéd szobában.