— Én viszont a ti elképzelésetek szerint tűrjem a saját lakásomban Márkot, a feleségét, Petrát és még magát is.
— Nem akartunk a terhedre lenni — felelte az anyósa száraz, sértett hangon.
— A beleegyezésem nélkül készültetek beköltözni. Ennél nagyobb teher aligha kell.
Benedek felállt.
— Senki sem készült betörni az ajtót. Beszélni akartam veled.
— Miután már kitűzted a költözés napját?
A férfi az anyjára pillantott. Erzsébet inkább az ablak felé fordította a fejét.
Nórának ennyi is elég volt. Nem elméleti lehetőségről beszélgettek. Benedek már közölte a rokonaival, mikortól áll majd rendelkezésükre a lakás. Lehet, hogy valaki már dobozokat keresett. Lehet, hogy Márk és Petra is tudott mindenről. Sőt, talán mindannyian úgy gondolták, Nóra beleegyezése csupán formaság, amit Benedek majd valahogy elintéz.
— Holnap adják át neked a kulcsokat? — kérdezte a férje.
Nóra nem válaszolt azonnal.
— Ezt honnan veszed?
— Láttam az üzenetet a telefonodon.
— Elolvastad az üzeneteimet?
— Felvillant a kijelző. Véletlenül észrevettem.
Nóra nem kezdett vitatkozni. Benedek soha nem ismerte be elsőre, ha rajtakapták valamin. Először kisebbnek állította be a tettét, aztán a másikat vádolta túlérzékenységgel, végül azt javasolta, lépjenek túl az egészen.
Korábban Nóra ezt egyszerűen kellemetlen jellemvonásnak tartotta. Most viszont már mintát látott benne.
— Áttették az időpontot — mondta. — Holnap nem kapom meg a kulcsokat.
— Mikorra?
— Majd szólnak.
Benedek bosszúsan végighúzta a kezét az állán.
— Furcsa ez a kivitelező.
— Előfordul.
Nóra felvette a táskáját a kis szekrényről, és elindult a szoba felé.
— És a beszélgetés? — szólt utána a férje.
— Eleget hallottam.
— Vagyis nemet mondasz a családomnak?
Nóra megállt az ajtóban.
— Azt tiltom meg, hogy a tulajdonommal mások rendelkezzenek. Így pontosabb.
Az este hátralévő részét a laptop előtt töltötte. Benedek kétszer is benézett hozzá. Először azt ajánlotta, üljenek le nyugodtan megbeszélni a dolgot. Másodszor már azt vágta a fejéhez, hogy megalázta az anyját. Harmadszor nem nyitott be, csak megállt az ajtó előtt, és telefonált valakinek.
Nóra nem hallgatózott. Átnézte az iratokat, a banki kivonatokat külön felhőtárhelyre mentette, majd elküldte a másolatokat egy tartalék e-mail-címére is. Ezután írt a beruházó ügyintézőjének, és jelezte, hogy az átadás-átvételre egyedül érkezik. Senkinek nem adott meghatalmazást.
Másnap reggel a megbeszélt időpontnál korábban indult az új házhoz.
A lakás a nyolcadik emeleten volt. A lépcsőházban friss fa és beton szaga keveredett, munkások jártak fel-alá, az udvaron gépek zörögtek. Az ablakokon túl a folyó csíkja látszott, mögötte az út túloldalán egy keskeny erdősáv. A helyiségek világosak voltak, még nyers állapotban álltak, de tágasnak és arányosnak tűntek.
Nóra mindent aprólékosan végignézett. Kipróbálta az ablakokat, ellenőrizte a szellőzést, a konnektorokat, a hibákat pedig felvezette a jegyzőkönyvbe. Az ügyintéző láthatóan meglepődött a felkészültségén, de nem vitatkozott.
Miután aláírták a papírokat, átadott neki két kulcscsomót.
Nóra az egyiket a táskájába tette, a másikat egy cipzáras kis tokba csúsztatta.
Nem ment haza.
Először felkeresett egy zárszaküzletet, és vett egy jó minőségű, megfelelő méretű zárbetétet. A kivitelező által beszerelt zár ideiglenes volt, az ilyen ajtók kulcsai pedig gyakran több munkás kezén is átmennek. Ezután szerelőt hívott, aki kicserélte a zárbetétet, majd egy bontatlan kulcskészletet adott át neki.
Ehhez semmiféle külön engedélyre nem volt szükség. Nóra volt a tulajdonos, és ő dönthette el, milyen zár kerüljön az ajtajára.
Végül egy kisméretű kamerát is felszerelt a lakáson belül, az előszoba irányába fordítva. Nem a rokonokat akarta figyelni vele, hanem a munkásokat: egy hét múlva meg kellett kezdődniük a belső munkálatoknak.
Csak késő délután ért haza.
Benedek a folyosón várta.
— Hol voltál?
— Ügyeket intéztem.
— A kivitelezőnél?
Nóra levette a szandálját, és elment mellette.
— Azt mondtad, elhalasztották az átadást.
— Azt mondtam, holnap nem adják oda a kulcsokat. Ma adták oda.
A férje lassan becsukta mögötte az ajtót.
— Szándékosan hazudtál?
— Nem tartozom neked beszámolóval arról, mikor veszem át a kulcsokat, miután meghallottam a terveteket.
— Add ide az egyik garnitúrát.
Nóra felé fordult.
— Minek?
— A férjed vagyok. Kell, hogy legyen nálam kulcs.
— Nem kell.
— És ha történik valami?
— Akkor majd megoldom.
Benedek kinyújtotta a kezét, mintha biztos volna benne, hogy egy rövid ellenkezés után Nóra mégis a tenyerébe teszi a kulcsokat.
Nóra kinyitotta a táskáját, elővette a tokot, és távolról megmutatta neki.
— Az egyetlen tartalék készlet nem itt lesz.
— Akkor hol?
— Nem lényeges.
Valójában a második kulcscsomót Nóra már elvitte az unokatestvéréhez, Eszterhez, aki a szomszéd kerületben lakott, és soha nem állított be előzetes telefon nélkül.
Benedek arca megkeményedett.
— Úgy viselkedsz, mintha ki akarnálak rabolni.
— Nem. Te azt tervezted, hogy a lakásomat átengeded a rokonaidnak. Ezt a saját fülemmel hallottam.
— Arra számítottam, hogy beleegyezel.
— Akkor előbb kérdezni szokás, és csak utána ígérgetni.
— Te mindenből harcot csinálsz.
— A harcot te kezdted. Csak azt hitted, nem lesz ellenállás.
Benedek kiment a konyhába, és késő estig az anyjával beszélt telefonon. Nóra csak foszlányokat hallott: „makacskodik”, „időt kell neki adni”, „majd én elintézem”. Az utolsó mondat különösen megmaradt benne.
Másnap Petra hívta fel, Benedek húga.
Ritkán beszéltek közvetlenül. Petra egy magánklinikán dolgozott adminisztrátorként, külön élt, és többnyire távol tartotta magát a családi összezördülésektől.
— Nóra, szia. Feltehetek egy kellemetlen kérdést?
— Mondd.
— Benedek azt mondta, megengedted, hogy az év végéig az új lakásodban lakjam. Én már szóltam a szoba tulajdonosának, hogy augusztus elsején kiköltözöm. Tegnap anya közölte, hogy az egész lefújva. Mi történik?
Nóra az ablakhoz lépett.
Tehát Benedek nemcsak tervezgetett. A húgának már úgy adta elő, mintha az engedély meglenne.
— Én semmire nem adtam engedélyt — válaszolta. — Véletlenül tudtam meg, hogy költözni készültök.
A vonal túlsó végén csend lett.
— Semmire?
— Benedek meg sem kérdezett.
— Azt mondta, a lakás kettőtök nevén van, és még nem döntöttétek el, ki hol fog lakni.
— A lakás kizárólag az enyém. Az örökségből kapott régi ingatlan eladásából vettem.
Petra halkan elkáromkodta magát.
— Értem.
— A kulcsokat már visszaadtad a főbérlőnek?
— Nem. Csak szóltam neki előre.