Nóra két tenyere közé fogta a bögrét, ujjait a meleg porcelánhoz szorította, és olyan nyugodtan nézett Márkra, szinte gyengédséggel, mintha nem is fenyegetőzésről lenne szó.
— Jól tetted, hogy magadtól hoztad fel — szólalt meg halkan. — Már kezdtem azt hinni, nekem kell majd belekezdenem.
— Mibe kezdened? — Márk gúnyosan felhorkant, és kényelmesen elterpeszkedett a széken. — Te egyáltalán felfogod, hogy nélkülem semmid sem marad?
— Mondd csak. Figyelek.
— Mit kell ezen magyarázni? — csettintett Márk az ujjaival, mintha pincért hívna. — A kocsi az enyém. A nyaraló az enyém. A kutyát is viszem, nehogy esténként itt nyüszíts nekem.
Nóra aprót kortyolt, aztán olyan óvatosan tette vissza a bögrét az asztalra, mintha egy alvó gyereket félne felébreszteni.
— Bence egyébként csak akkor megy oda hozzád, ha kolbász van nálad — jegyezte meg. — De ez mellékes. Folytasd nyugodtan.
— Miféle mellékes? Komolyan beszélek. Ha elkezdesz okoskodni, ebből a lakásból egy szál papucsban fogsz kisétálni, világos?
— Márk — Nóra szája sarkában halvány mosoly jelent meg. — Most olyan fenyegetően fújtatsz, hogy a szomszéd macskája valószínűleg már a kanapé alatt reszket.
— Te most gúnyolódsz velem?!
— Egyáltalán nem. Csak élvezem az előadást.
A férfi előrehajolt, a hangja pedig egyre magasabbra csúszott, már-már sivítóvá vált.
— Nórikám, úgy látom, nem érted a helyzetet. Én mindent elintézek. Ügyvédek, papírok, beadványok. Elérem, hogy földönfutó legyél.
— Földönfutó? Az merre van, valami világ körüli út része? — Nóra oldalra billentette a fejét. — Csábítóan hangzik, de nekem most szerényebb terveim vannak.
— Mindig ezek a hülye vicceid! — csapott Márk tenyérrel az asztalra. — Én az életedről beszélek, te meg vihogsz!
— Nem vihogok. Mosolygok.
Márk összeszorította az állkapcsát, majd lassan, tagoltan kezdett beszélni, mintha egy gyereknek magyarázná a szabályokat.
— Ide figyelj. Elveszek mindent, amit együtt szereztünk. Törvényesen. Érted? Tör-vé-nye-sen.
— Értem — bólintott Nóra. — A törvény nagyon hasznos dolog. Főleg akkor, ha az ember végig is olvassa.
— Ezt meg hogy érted?
— Úgy, hogy még van hozzád türelmem. Egyelőre.
Márk körözni kezdett a konyhában, szélesen hadonászott, és szemmel láthatóan teljesen meg volt győződve a saját igazáról.
— Ki használta az autót? Én. A saját pénzemből tankoltam, én vittem szervizbe, én jártam vele. Akkor az enyém.
— Jártál vele, igen — ismerte el Nóra. — De emlékeztesselek rá, kinek a nevén van?
— Teljesen mindegy, kinek a nevén van! Az számít, ki használta!
— Ó, milyen remek érvelés — dőlt hátra Nóra a széken. — Én minden nap használom a liftet. Akkor holnap leszereltetem és hazaviszem.
— Ne bohóckodj! — mordult rá. — Kié a nyaraló? Én festettem ott a kerítést!
— Egyszer. Három éve. Ráadásul akkor sikerült a macskát is lefestened.
— Már megint a macska! Mi köze ennek a macskához?
— A macskának semmi — felelte Nóra szelíden. — De a kerítés és a nyaraló anyám tulajdona, Márk. Az autó pedig hivatalosan is az ő nevén van.