Meg a telek is, ha már itt tartunk. Pontosan tisztában vagy vele. Kopp-kopp.
Márk megtorpant. A tekintete ide-oda cikázott, aztán újra fellobbant benne a düh.
— Na és? Majd átíratjuk! Bebizonyítom, hogy én is tettem bele pénzt meg munkát!
— Mivel bizonyítod? Egy doboz festékkel és egy tönkretett macskával?
— Te…! — elakadt a lélegzete. — Mindig is ravasz voltál! Mindent magad alá söpörtél, mindent a rokonaid nevére írattál, én meg ott állok, mint egy idióta!
— Ebben részben igazad van — bólintott Nóra. — Nem abban, hogy bármit is magam alá söpörtem. Hanem abban, hogy idiótának érzed magad.
— Mit mondtál?!
— Azt, hogy te semmit nem írattál a nevedre, most pedig fel vagy háborodva, mert nincs mit követelned. Ez olyan, mintha besétálnál valaki más esküvőjére, aztán megsértődnél, amiért nem neked jutott a torta legnagyobb szelete.
Márk az asztal fölé hajolt, ökleinek bütyke a laphoz préselődött.
— Most még szépen szólok. Add ide a nyaralót, add ide a kocsit, és csendben elválunk.
— És ha nem szépen? — Nóra őszinte kíváncsisággal felvonta a szemöldökét. — Akkor mi lesz? Ijesztően lihegsz majd rám?
— Tönkreteszem az életedet!
— Márk, két év alatt egy függönykarnist sem sikerült felszerelned a hálóban. Miféle életet akarsz te tönkretenni? Egyáltalán mit tudnál eltörni?
Már éppen kinyitotta a száját, hogy valami végzetesnek szánt mondatot vágjon oda, amikor megszólalt a csengő.
Az ajtóban Katalin állt, Márk anyja. Levette az esőkabátját, felakasztotta a fogasra, majd olyan határozott léptekkel ment be a konyhába, mint aki nem látogatóba érkezett, hanem rendezni jött valamit.
— Már a lépcsőházból hallottam mindent — közölte egyenletes hangon. — Az egész ház tőletek zeng.
— Nem én ordítok, ő kerget az őrületbe! — vágta rá azonnal Márk. — Anya, mondd már meg neki! Mondd meg, hogy jogom van hozzá!
Katalin lassan leült, előbb a fiára nézett, aztán Nórára.
— Pontosan mihez van jogod, fiam? — kérdezte nyugodtan. — Sorold fel.
— Az autóhoz! A nyaralóhoz! Én vagyok a férje, a családfő!
— Családfő — ismételte Katalin, és alig észrevehetően megrázta a fejét. — Akkor hadd emlékeztesselek valamire.
— Anya, ne kezdd már megint a régi történeteidet…
— Hallgass — vágott közbe az asszony, és a hangja kemény lett. — Amikor apáddal elváltunk, mindent elvitt. Érted? Mindent. Az autót, a lakást, a megtakarításokat. Papíron igaza volt, mert valóban minden az ő nevén szerepelt.
— Na látod, akkor én is…
— Te épp az ellenkezője vagy — nézett rá Katalin egyenesen. — Neked egyetlen papírod sincs. Semmid. Mégis itt ülsz, és más tulajdonát követeled. Ez nem jog, Márk. Ez pofátlanság.
— Te most kinek az oldalán állsz?! — csattant fel a férfi.
— Az igazság oldalán — felelte Katalin élesen. — És az ma nem a te oldalad.
Nóra csendben felállt, feltette a vízforralót, és elővett egy harmadik bögrét.
— Katalin néni, citrommal kéri, vagy mentával?
— Mentával, Nóra, köszönöm.
— Most komolyan teázgatni fogtok?! — Márk fuldoklott a dühtől. — Összebeszéltetek?!
— Senki sem beszélt össze senkivel — mondta az anyja higgadtan.