– Mondd már a számokat, majd én bepötyögöm! Miért szorongatod azt a telefont, mintha aranyrúd volna? – csattant fel Mária, és követelőzően átnyúlt az egész ebédlőasztalon, kis híján felborítva a mártásos tálkát. – Azonnal meg kell néznem, holnap hánykor hozzák ki a gyógyszertári rendelésem, az én mobilom pedig lemerült. Diktáld a kódot, belépek a te futáralkalmazásodba!
Eszter lassan letette a villáját a fajansztányér peremére. A vasárnapi családi ebéd, amelyre férjével együtt meggondolatlanul meghívták az anyósát, pillanatok alatt újabb idegpróbává változott. Eszter negyvenkét éves volt, és saját növénydekorációs stúdiót vezetett. Üzlethelyiségek, irodák és vendéglátóterek zöldítésével foglalkozott, bonyolult függőleges kertrendszereket tervezett éttermekbe és irodaházakba. A napjai fényerőszámításokból, ritka páfrányokat szállító partnerekkel folytatott egyeztetésekből, talajnedvesség-ellenőrzésből és vaskos szerződések aláírásából álltak. A telefonja nem egyszerű személyes tárgy volt számára, hanem a legfontosabb munkaeszköze: azon keresztül érte el a céges számlákat, ott futottak a nagy ügyfelekkel váltott üzenetek, és abban voltak a szakmai adatbázisai is.
– Mária, megnézem én a rendelése állapotát – felelte Eszter higgadtan, miközben felvette a készülékét az asztalról, és a házi kardigánja zsebébe csúsztatta. – Csak a rendelési számot mondja meg. A telefonom jelszava viszont bizalmas adat. Banki alkalmazások, a stúdió pénztári felülete és iratok vannak rajta.
Az anyósa színpadiasan felszisszent, majd hátradőlt a széken. Az arca, amely társaságban rendszerint ápolt, kedves és mosolygós volt, most a mélyen sértett ember kifejezését öltötte magára.
– Bizalmas adat? Előlem? A férjed anyja elől? – Mária hangja élesen felcsúszott, és kellemetlen, sipító tónussal töltötte be a konyhát. – Egy rendes családban nincsenek titkok, és nem is lehetnek! Normális emberek felírják a telefonjuk kódját egy papírra, és kiteszik a hűtőre, hogy ha baj történik, a hozzátartozók hozzáférjenek. Te meg rejtegeted! Vagyis van valami, amit titkolsz Gábor elől!
– Anya, elég ebből a jelenetből – szólt közbe Gábor, és félretolta maga elől a sült húsos tányért. Eszter férje statikus mérnökként dolgozott, bevásárlóközpontok tartószerkezeteit tervezte. Nyugodt, megfontolt ember volt, és minden fontos helyzetben a felesége mellé állt. – Eszter semmit nem titkol előlem. Én sem tudom a telefonja jelszavát, mert nincs rá szükségem. Az az ő magánügye és egyben a munkájának eszköze. A gyógyszertári csomagod érdekel, vagy csak ürügyet keresel a veszekedésre?
– Én csak jót akartam! – Mária papírszalvétával megérintette a szeme sarkát. – Ti egyre távolabb kerültök tőlem. Semmi bizalmatok nincs az idősebb nemzedék iránt.
Nagyot sóhajtott, aztán sértett méltósággal turkálni kezdte a salátát, egész testtartásával azt üzenve, hogy őt most jóvátehetetlen igazságtalanság érte. Eszter magában elszámolt tízig. A személyes határok semmibevétele végigkísérte házasságuk mind a tíz évét. Mária őszintén hitte, hogy joga van mindenről tudni: mennyibe került Gábor új téli gumija, Eszter milyen áron veszi a tápoldatokat és trágyákat az üvegházaihoz, illetve miért pont most cserélték le a mosógépet, és miért nem vártak vele még egy esztendőt.
Mária érdeklődésének külön fejezete volt a pénz. Ennek hátterében Gábor öccse, a harminchárom éves Márk állt. Márk saját megítélése szerint meg nem értett befektetési zseni volt. A kötött munkaidőt megvetette, folyamatosan gyanús üzletekbe keveredett, hol Kínából rendelt áruk továbbadásával próbálkozott, hol kriptovalutával kereskedett, és szinte menetrendszerűen veszteséggel zárta a kalandjait. Az adósságai végül mindig az anyja nyakába szakadtak, Mária pedig igyekezett ezt a megtisztelő terhet az idősebb fiára hárítani. Házasságuk elején Gábor néhányszor még kifizette az öccse hiteleit, ám Eszter kemény ultimátuma után véget vetett ennek a jótékonykodásnak. Azóta Mária minden lehetséges rést keresett, hogy rálásson a nagyobbik fia családjának bevételeire.
Másnap Eszter a saját üvegházában volt.