Mintha csak egy régi, útban lévő szekrényről lett volna szó.
Nem pedig Eszter otthonáról.
Eszter a beszélgetés után szó nélkül bement a dolgozószobába. Néhány perc múlva egy vastag irattartóval tért vissza. Azzal a mappával, amelyet mindig külön, gondosan elzárva őrzött.
Letette az asztalra, kinyitotta, és egymás után kezdte elővenni belőle a papírokat.
— Ez itt a tulajdoni lap. Ez az adásvételi szerződés. Ez a friss földhivatali kivonat. Ez pedig az igazolás arról, hogy a vételárat kifizettem.
Minden dokumentumot pontosan, higgadt mozdulatokkal helyezett egymás mellé.
Aztán Juditra nézett.
— Most pedig kérem, mutassanak nekem akár egyetlen iratot, amely feljogosítja önöket arra, hogy ezt a lakást eladják.
Judit arca először kivörösödött.
Aztán sápadt lett.
Majd újra elöntötte a pír.
De egyetlen papírt sem tudott elővenni.
Mert ilyen papír nem létezett.
Ekkor történt valami váratlan.
Az ingatlanos zavartan megköszörülte a torkát.
— Elnézést…
Mindkét nő felé fordult.
— Ha jól értem, a tulajdonos valóban nem járult hozzá az eladáshoz?
— Nem járultam hozzá — felelte Eszter nyugodtan.
A férfi lassan becsukta a saját mappáját.
— Ebben az esetben kénytelen vagyok visszalépni az ügylettől.
Judit felháborodva tárta szét a karját.
— Ezt mégis hogy képzeli?
— Egészen egyszerűen — mondta az ingatlanos. — Más tulajdonában álló ingatlant törvényesen nem lehet értékesíteni.
Az igazság még aznap este teljesen felszínre került.
Eszter és Bence között olyan beszélgetés zajlott le, amilyenre a házasságuk alatt még soha nem volt példa.
A legnehezebb beszélgetés volt mind közül.
Bence először beszélt nyíltan az adósságairól.
A bajokról.
A félelmeiről.
A hibáiról.
Kiderült, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint Eszter addig gondolta.
De nem is ez fájt neki a legjobban.
Hanem az, hogy Bence úgy akart kiutat találni, hogy közben őt áldozza fel.
Ahelyett, hogy őszintén segítséget kért volna.
A következő hetek keservesen teltek.
Eszter külön költözött.
Rengeteget gondolkodott.
Beszélt ügyvéddel.
Pszichológussal.
Olyan emberekkel, akikben még meg tudott bízni.
Mert addigra már régen nem pusztán a lakásról volt szó.
Hanem a bizalomról.
Arról az alapzatról, amelyre egy házasság épül.
Egy hónappal később Bence magától jelent meg nála.
Nem hozta magával az anyját.
Nem készült kifogásokkal.
Nem követelőzött.
Csak állt az ajtóban, fáradtan, megtörten.
— Hibáztam — mondta halkan.
Eszter nem felelt.
— Nem azért, mert el akartam venni tőled a lakást.
A férfi elhallgatott egy pillanatra, mintha most először merné kimondani azt, amit eddig önmaga előtt is titkolt.