a hiányzó összeget pedig hosszú évek apránként félretett megtakarításaiból tette hozzá.
Minden irat nála volt.
Az összes igazolás.
Minden szerződés.
Minden tulajdoni lap és kivonat.
Nem létezett semmiféle tulajdonrész más nevére.
Nem volt közös jog.
Nem akadt kapaszkodó, amelyből vitát lehetett volna kerekíteni.
Juditot azonban ez soha nem zavarta különösebben. Az ő fejében az esküvő napjától kezdve minden, ami a menyéé volt, valami megmagyarázhatatlan módon „családi vagyonná” alakult.
A „családi” szó pedig nála többnyire azt jelentette: a fiáé.
Később derült csak ki, hogy az egész elképzelés már hónapokkal korábban megszületett.
Bence pénzügyileg szorult helyzetbe került.
Rossz befektetésekbe ugrott bele.
Hiteleket vett fel.
Adósságokat halmozott.
Elmaradásai lettek.
És ahelyett, hogy leült volna Eszterrel, és őszintén elmondta volna, mekkora bajban van, inkább az anyjához fordult tanácsért.
Judit pedig villámgyorsan megtalálta a maga „zseniális” megoldását.
El kell adni Eszter lakását.
A befolyó pénzből rendezni kell a tartozásokat.
Ami pedig megmarad, azt be lehet forgatni Bence új vállalkozásába.
A terv Judit szemében hibátlannak tűnt.
Csupán egyetlen apró kellemetlenség akadt vele.
A lakás nem az övé volt.
Eszter végül megkérte az érdeklődőket, hogy várjanak odakint, a lépcsőházban. Udvariasan elnézést kért tőlük, aztán becsukta mögöttük az ajtót.
Az előszobában így már csak hárman maradtak: ő, Judit és az ingatlanos.
Az utóbbi olyan arcot vágott, mint aki ebben a pillanatban bárhol szívesebben lenne, csak éppen nem ebben a lakásban.
— Talán kezdjük az elején — szólalt meg Eszter halkan. — Elmagyaráznák, pontosan miről van szó?
Judit kihúzta magát, mintha legalábbis teljes joggal állna ott.
— Bence mindenről tud.
— Remek — felelte Eszter. — Akkor most megkérdezzük tőle.
A hívást a férje szinte azonnal felvette.
— Eszter, szia.
— Itthon van az anyád egy ingatlanossal — mondta Eszter.
A vonal túlsó végén csend lett.
Nem rövid csend.
Olyan hallgatás, amely önmagában is vallomásnak számított.
— Ja… — szólalt meg végül Bence bizonytalanul. — Odament?
— Igen. Eladni a lakásomat.
Újabb némaság következett.
És Eszter ekkor értette meg igazán azt, amitől a gyomra összerándult.
Bence tényleg tudott róla.
A fájdalom nem azonnal csapott le rá.
Előbb csak döbbenten állt.
Aztán jött a csalódottság.
Végül pedig a felismerés, hidegen és pontosan.
Az ember, akiben több mint tíz éve megbízott, a háta mögött tárgyalt az ő otthonának eladásáról.
Úgy, hogy nem kérdezte meg.
Úgy, hogy nem szólt előre.
Úgy, hogy még csak egyeztetni sem tartotta szükségesnek.