„Kettőt akarok. Úgy biztosabb” — Lilla határozottan mondta, miközben új kulcsokkal zárta be maga mögött az ajtót

Ez a magányos lakás felszabadító és ijesztő egyszerre.
Történetek

A zárszerelő nagyjából fél óra múlva érkezett meg a szerszámos táskájával. Lilla a folyosón várakozott, vállát a falnak támasztotta, és némán figyelte, ahogy a férfi szétszedi a bejárati ajtó régi zárszerkezetét. Amikor a kopott, ismerős mechanika végül a mester kezében landolt, valami megmozdult benne. Mintha belül is kattant volna egy zár. Talán éppen ezt nevezik felszabadulásnak azok, akik már túl vannak egy váláson.

— Nem rossz zárat választott — jegyezte meg a szerelő, miközben az új hengerbetétet próbálgatta a helyére. — Masszív darab. Szeretne mellé még egy biztonsági másodzárat is?

— Igen — felelte Lilla azonnal, gondolkodás nélkül. — Kettőt akarok. Úgy biztosabb.

A férfi bólintott, aztán folytatta a munkát. Lilla közben bement a szobába. Az asztalon ott hevertek a válási iratok, szépen egymásra rakva. A hivatalos nyilvántartásban még nem vezettek át mindent, de a bírósági papírokat már kézhez kapta. Minden tiszta volt, szabályos és lezárt. Nem maradt közös hitel, nem volt közösen szerzett vagyon sem. A lakás a nagymamájától került hozzá örökségként, még két évvel az esküvő előtt, így ezen sem kellett osztozkodni.

András annak idején csak nevetett ezen az egyetlen szobás, öreg házban lévő lakáson.

— Jobban járnánk, ha eladnád, és vennénk valami normálisat — mondogatta akkoriban. — Egy újabb környéken, rendes alaprajzzal.

Most pedig éppen ez a lenézett kis lakás lett Lilla menedéke. Harmincnyolc négyzetméter, amely végre kizárólag az övé. Egy hely, ahol senki nem parancsolgat, nem fintorog a tévéműsorokon, amelyeket nézni szeretne, és nem hagyja a mosogatóban a zsíros tányérokat napokig.

— Készen vagyok — szólt ki a zárszerelő. — Próbálja ki.

Lilla átvette az új kulcsokat, és egymás után többször is elfordította őket a frissen beszerelt zárakban. Az ajtó halk, tompa kattanással záródott. Mostantól ebbe az otthonba senki nem léphet be anélkül, hogy ő engedélyt adna rá.

— Köszönöm — mondta, majd kifizette a mestert.

Amikor a szerelő mögött becsukódott az ajtó, Lilla háttal nekidőlt, és lehunyta a szemét. Csend volt. Igazi, mély, tiszta csend — először az elmúlt fél évben. Nem hallatszott András folytonos telefonálása, nem bömbölt a televízió, amelyet a volt férje reggeltől estig bekapcsolva tartott, mintha a lakás nem is tudna létezni háttérzaj nélkül.

Lilla odalépett az ablakhoz, és kitárta. A júliusi levegő azonnal beáradt a szobába, magával hozva a szomszéd udvar virágzó hársfáinak édeskés illatát. Lent valahol gyerekek játszottak; vékony hangjuk összekeveredett a távolabbi utcáról érkező autók tompa morajával. Egyszerű nyári zajok voltak ezek, amelyeket korábban elnyelt a családi feszültség és rendetlenség állandó zaja.

A konyhában, a hűtőszekrényben mindössze egy joghurt és egy csomag túró árválkodott. Lilla kinyitotta az ajtót, egy darabig szemlélte a szerény készletet, aztán elmosolyodott. András örökké azt hajtogatta, hogy ebben a házban soha nincs „rendes étel”. Hát mostantól csak az kerül majd a hűtőbe, amit ő maga kíván. Nem lesz több felvágott, amelyet a férje minden reggelihez követelt. Nem lesz heti háromszori félkész vacsora sem csak azért, mert Andrásnak az volt kényelmes.

Lilla kivette a joghurtot, lepattintotta a tetejét, és az ablak mellett állva kezdte kanalazni, egyenesen a pohárból. Régebben András már ettől is fintorgott volna.

— Mintha kollégiumban laknánk — morogta ilyenkor. — Nem lehetne normálisan, asztalnál enni?

Most viszont lehetett akárhol, akárhogyan. A szabadságnak meglepően jó íze volt: édes, epres joghurtíze.

A telefon akkor szólalt meg, amikor Lilla éppen kiöblítette az üres poharat. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Összeráncolta a homlokát. Az ilyen hívások ritkán hoztak bármi kellemeset.

— Tessék — szólt bele óvatosan.

— Lilla? — A vonal túlsó végén ismerős férfihang szólalt meg. — András vagyok.

Lilla mozdulatlanná dermedt, kezében a nedves joghurtos pohárral. A volt férje. Honnan van új száma? És mégis mit akarhat tőle?

— Mit szeretnél? — kérdezte hűvösen.

— Beszélnünk kellene. Találkozhatnánk?

— Nem — vágta rá Lilla. — A bíróságon már mindent megbeszéltünk.

— Lilla, kérlek, hallgass végig… — András hangja most szokatlanul puha volt, szinte hízelgő. — Tudom, hogy haragszol rám. De van egy gond, amit valahogy meg kell oldani.

— Miféle gond?

— Anyáról van szó. Átmenetileg laknia kellene valahol. Csak pár hónapról lenne szó.

Lilla letette a poharat az asztalra, és erősebben szorította a telefont. Az anyósa. Erzsébet asszony. Ugyanaz a nő, aki az egész házasságuk alatt fáradhatatlanul oktatta őt arról, hogyan kell „rendesen” levest főzni, hajtogatni a tiszta ruhát, és mosolyogva várni haza a férjet a munkából.

— És ennek mi köze hozzám? — kérdezte Lilla.

— Hogyhogy mi köze? Hiszen ismered őt. Mindig jól bánt veled.

— Valóban bánt velem valahogy — mondta Lilla szárazon. — Csakhogy mi elváltunk, András. Én már nem tartozom a családodhoz.

— Lilla, kérlek… — András elhallgatott egy pillanatra, majd nagyot sóhajtott. — Tudom, hogy sokat kérek. De nincs kihez fordulnom.

— És az új feleséged? — kérdezte Lilla kertelés nélkül.

A vonalban ismét csend lett. András zavartan köhintett.

— Tímea… ő nem tudja vállalni. Anyával egyáltalán nem jönnek ki. Semennyire.

— Értem — mondta Lilla.

Mélyebben értjük az életet