— Vagyis az új feleségeddel nem képes egy fedél alatt megmaradni az anyád, velem, a régivel viszont igen? Milyen kényelmes megoldás.
— Ne fogalmazz így. Anya tényleg rendes ember. Egyszerűen Tímeával nem illenek össze a természetükben.
Lilla az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára. Lent egy tíz év körüli kisfiú labdát rugdosott, az anyja pedig a padon ült, könyvvel a kezében. Hétköznapi, nyári jelenet volt. Olyan nyugalmas világ, amelybe nem fértek bele mások gondjai.
— Lilla, hallasz? — kérdezte András.
— Igen, itt vagyok.
— Legalább gondold át. Nem zavarna téged. Erzsébet nagyon tapintatos, ezt te is tudod.
— Tapintatos? — ismételte Lilla hűvösen. — Az, aki naponta elmagyarázta, hogy még a mosogatást is rosszul csinálom?
— Csak segíteni akart…
— András — vágott közbe Lilla. — A válaszom nem. Végleges. Nem vagyok menedékhely a rokonaid számára.
— Lilla, viselkedj már emberien! — András hangja élesebbé vált. — Hová menjen? Az utcára?
— Fogalmam sincs. Talán kérdezd meg Tímeától, miért nem tud együtt élni a te anyáddal.
— Tímea hogy jön ide? — csattant fel ingerülten András.
— Úgy, hogy ez most már az ő ügye. Ő a feleséged, oldja meg ő a családi problémáitokat.
— Lilla, én komolyan kérlek…
— Én pedig komolyan mondom: nem — felelte Lilla, és megszakította a hívást.
A telefon szinte azonnal újra csörögni kezdett. Ugyanaz a szám villogott a kijelzőn. Lilla elutasította, majd le is tiltotta a névjegyet. Ezután még egyszer odament az ajtóhoz, és megnézte, mindkét zár rendesen rá van-e fordítva.
A lakásra csend ereszkedett. Lilla leült a fotelbe, és gondolataiba merült. Erzsébet… Az az asszony hét éven át majdnem olyan volt mellette, mintha a második anyja lett volna. Vagy legalábbis igyekezett annak látszani. Mindig volt egy tanácsa, mindig akadt valami megjegyzése, mégis alapvetően jószívű nő volt. Ha Lilla beteg lett, gyógyszert hozott neki. Ünnepekkor ajándékkal érkezett. Amikor Lilla édesanyja meghalt, éppen az anyósa segített neki a temetés körüli intéznivalókban.
Csakhogy mindez a múlt része volt. Akkor még András feleségeként élt. Azóta minden megváltozott. És nem Lilla tehetett róla, hogy a volt anyósa nem boldogul az új menyével.
Felállt, és a szekrényhez ment, ahol a ruhái sorakoztak. Másnap volt az első munkanapja az új helyen: értékesítőként kezdett egy bútorszalonban. A fizetés havi kétszázhúszezer forint volt, jutalékkal kiegészítve. Nem éppen álomállás, ezt be kellett látnia, de a válás után világossá vált számára, hogy gyökeresen más irányba kell fordítania az életét. Korábban egy kisebb logisztikai cégnél dolgozott, nevetséges pénzért, igaz, a munka kiszámítható és megszokott volt. Most viszont rendesen kellett keresnie. Egyedül élni drága dolog: minden kiadás egyetlen ember vállát nyomja.
Végül egy sötétkék, visszafogott kosztümöt választott hozzá fehér blúzzal. Klasszikus összeállítás. Egy értékesítőnek megbízhatónak és komolynak kell hatnia. Másnap új kollégák, katalógusok, első vevők és ismeretlen feladatok vártak rá. Új élet, új arcok, új szabályok.
A fürdőszobában hosszasan nézte magát a tükörben. A válás hónapjai alatt beesett az arca, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Harmincnégy éves volt, mégis legalább negyvennek látszott. A stressz, az átvirrasztott éjszakák, az Andrással vívott végtelen viták mind nyomot hagytak rajta.
De egyvalami mégis eltűnt: az a riadt, sarokba szorított tekintet, amely a házassága utolsó hónapjaiban állandóan ott ült az arcán. Amikor megtudta, hogy András megcsalta, valami végleg megrepedt benne. Onnantól minden nap próbatételnek tűnt. András hazajárt, úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, Lilla pedig hol ordítani akart vele, hol attól rettegett, hogy ha kitör, végleg szétesik a család.
Most már nem volt család. Volt viszont csend. És ott volt a szabadság, hogy ő döntse el, merre folytatja tovább.
Lezuhanyozott, majd lefeküdt a nagy ágyba, amely immár kizárólag az övé volt. Az ágynemű friss mosóporillatot árasztott; rögtön kimosta, amint a volt férje elvitte a holmiját. Jelképes mozdulat volt. Mintha tisztára akarta volna mosni mindazt, ami a közös életükből még ott maradt.
Reggel nem András hangos horkolása ébresztette, hanem az ébresztőóra csengése. Ez is apró örömnek számított. Lassan megitta a kávéját, kényelmes cipőt húzott, és meglepően jó hangulatban indult el dolgozni.
A bútorszalon egy városszéli bevásárlóközpontban működött. Tágas bemutatóterem fogadta, gondosan elrendezett konyhabútorokkal, kanapékkal, fotelekkel és hálószobai garnitúrákkal. Az igazgató, Gábor, barátságosan fogadta.
— Van már értékesítési tapasztalata? — kérdezte, miközben átfutotta Lilla önéletrajzát.
— Kevés — válaszolta ő őszintén. — De szívesen tanulok.
— A legfontosabb, hogy megtalálja a hangot a vevővel. A többi majd jön a gyakorlattal.
Gábor végigvezette a teremben, és sorra bemutatta a bútorcsaládokat. Olasz konyhák, német hálószobák, magyar asztalok és székek álltak egymás mellett. Az árak széles skálán mozogtak: egy egyszerű szék nagyjából hatvanezer forintba került, egy prémiumkategóriás konyha pedig akár egymillió-kétszázezer forintig is felmehetett.
— A vevők nagyon különbözőek — magyarázta az igazgató. — Van, aki a legolcsóbb megoldást keresi, más pedig kész megfizetni a minőséget.