— Gergővel itt nálunk, ha már tudni akarod, minden közös. Úgyhogy húzódj arrébb, rokonkám!
A nehéz sporttáska tompa puffanással zuhant le az előszoba világos járólapjára. Alig telt el néhány másodperc, máris begördült utána egy ütött-kopott, műanyag gurulós bőrönd, amely éles, kellemetlen csikorgással végighúzta az oldalát az ajtófélfán, és lekapart róla egy csík festéket.
Réka olyan magabiztosan lépett be, mintha nem vendégségbe érkezett volna, hanem a saját lakásába tért volna haza. Szandálja orrával félrelökte Eszter otthoni papucsát, aztán lerángatta magáról a blúzát, amely a spliti fülledt melegtől rátapadt a hátára, és hanyagul ledobta a bejárat melletti fa padra.
Eszter a komód mellett állt, és egyetlen szót sem szólt. A legfelső fiókban ott lapult egy vastag, papírból készült boríték.
— Na, hát akkor tessék fogadni a vendéget! — tárta szét Réka a telt karját, olyan arccal, mint aki teljesen biztos benne, hogy mindjárt a nyakába borulnak.
Ölelés azonban nem érkezett. Réka sértetten felhorkant, majd mezítelen talpával nehézkesen csattogva átvágott a laminált padlón, és egyenesen a konyha felé indult.
— Itt olyan hőség van, hogy az ember megdöglik.
— Augusztus van — felelte Eszter egyenletes hangon.
— A klíma legalább működik? Vagy már megint mindenen spóroltok? Gergő állandóan azt hajtogatta, hogy a te nagy takarékoskodásod mellett levegőt venni sem lehet nyugodtan.
A tengerhez közeli, tágas, amerikai konyhás kétszobás lakás hitelét Eszter és Gergő három évvel korábban fizették ki. Pontosabban a törlesztés oroszlánrészét Eszter cipelte a hátán: a logisztikai cégnél betöltött vezetői állása után kapott prémiumok szinte egy az egyben a banknál kötöttek ki. A férje közben hol alkalmi munkákat vállalt, hol újra meg újra azt bizonygatta, hogy még keresi az igazi hivatását. A papírokon azonban az ingatlan házasság alatt szerzett közös vagyonként szerepelt.
Réka, Gergő nővére, már régen elkönyvelte magában ezt a lakást a népes, hangos rokonság ingyenes nyári üdülőhelyeként.
Eszter lassan elindult a hívatlan vendég után.
— Ja, ha már itt tartunk, egy hónapra jöttem — hallatszott ki a konyhából Réka hangja, a megnyitott csap zubogásával együtt.
Réka mohón ivott közvetlenül a csapból, a tenyerét kis csónakként tartva a vízsugár alá. Aztán kézfejével végighúzta a nedves arcát, és közben elmaszatolta az élénk rúzst az egyik orcáján.
— Gergő azt mondta, te itt egyedül pihensz. Őt nem engedték szabadságra a munkahelyéről, hát majd én kipihenem magam helyette is. Elvégre család vagyunk.
— A jegyet te vetted magadnak? — Eszter a vállával az ajtófélfának támaszkodott.
— Én bizony, képzeld el! Olyan árak vannak, hogy az ember haja égnek áll. Alig tudtam kifogni egy helyet a vonaton, ráadásul a vécé mellett.
— Egyedül érkeztél?
Eszter hangjában nem volt valódi meglepetés. Inkább csak tisztázni akarta a helyzetet, mintha jegyzőkönyvbe mondatná.
— Egyelőre igen — közölte Réka készségesen, és már nyúlt is a más lakásában álló hűtő ajtajához, olyan természetességgel, mintha mindig is joga lett volna hozzá. — Pénteken Márk is befut a gyerekekkel. És persze hozza magával azt a Júliáját is.
Márk Gergő idősebb unokaöccse volt. A két rosszcsont gyereke az előző látogatásuk alkalmával mindent szétszedett, amit csak elértek.
— Hát nálad aztán kong az ürességtől minden — húzta el a száját csalódottan Réka, miután szélesre tárta a hűtőajtót, és végigpásztázta a polcokat.
Odabent árválkodott egy darab sajt, mellette néhány zöldség, Réka pedig olyan grimaszt vágott, mintha személyes sértésként élte volna meg a látványt.
— Mi nem egészen így beszéltük meg a dolgokat.
— Érdekes. És pontosan hogyan beszéltétek meg? — kérdezte Eszter nyugodtan.
— Hát úgy, ahogy normális emberek között szokás! Gergő azt mondta, hogy itt teljes ellátásom lesz.