Réka egyetlen, éles mozdulattal becsapta a hűtő ajtaját.
— Akkor az élelmiszeren aztán biztosan nem fogunk spórolni — jelentette ki ellentmondást nem tűrően. — Főzni te fogsz. Én pihenni jöttem, nem azért, hogy a tűzhely mellett álljak szolgálatban.
— Szóval így állunk — nyújtotta el a szavakat Eszter.
— Miért, mi ebben a furcsa? Tenger, napsütés, szabadság. Nem azért utaztam ide, hogy leveseket kavargassak. Nálatok lehet egyáltalán rendes húst kapni?
— Lehet. A piacon.
— Remek. Akkor holnap reggel kimész érte. A fiúknak normálisan kell enniük, növésben vannak.
Eszter összefonta maga előtt a karját.
Igazából nem volt min meglepődnie. Gergő mindig meghátrált a nővére előtt, ha Réka elkezdett erőszakoskodni. Sokkal kényelmesebb volt neki előre odadobni más idejét, más készleteit és más türelmét, mint fél órán át hallgatni a telefonban Réka felháborodott rikácsolását.
Réka eközben már tovább is vonult a folyosón.
— Hol tartod a rendes törölközőket? — hallatszott ki a hangja a fürdőszobából.
Eszter nem sietett. Lassan odalépett az ajtónyíláshoz.
Réka a mosdókagyló mellett állt, és a legnagyobb természetességgel nyomott a tenyerébe egy adag drága krémet az üvegtégelyből.
— Réka, az arckrém.
— Jaj, ugyan már, nem mindegy? Teljesen kiszáradt a kezem az úton.
A sűrű krémet gondosan beledörzsölte a kézfejébe és a csuklójába, mintha ez a világ legmagától értetődőbb dolga volna.
— Azt kérdeztem, hol vannak a törölközők. De ne azokat a dörzspapírszerű rongyokat add, amikkel le lehet kaparni az ember bőrét. Vegyél elő normális, puha frottírokat. Rögtön négyet. A strandra is járnunk kell valamivel.
— Esetleg hozzak még valamit? — érdeklődött Eszter teljesen egyenletes hangon.
Olyan szenvtelenül mondta, mintha az időjárás-jelentést olvasná fel. Réka azonban vagy nem érzékelte a gúnyt, vagy úgy döntött, kényelmesebb nem tudomást venni róla.
— A nagy szobát ürítsd ki nekem — adta ki az újabb utasítást, és választ sem várva kilépett a fürdőből, egyenesen a háló felé.
Bekukkantott, végigmérte a széles ágyat, aztán elégedetten hunyorított.
— Ez jó lesz. Itt a balkon is kéznél van, majd ott szárítom a holmikat. A gyerekeknek meg kell a hely, hadd rohangáljanak. Te pedig elleszel a kis szobában. Egyedül vagy, minek neked ekkora tér?
— A kis szoba alatt a dolgozót érted? — kérdezte Eszter.
— Hát persze. Ott van az a kanapé, emlékszem. Valahogy majd kinyitod magadnak.
Réka végighúzta az ujját a fésülködőasztal polcán, mintha ellenőrizné, milyen alaposan takarít a ház asszonya.
— És ezeket a kis üvegcséidet meg tégelyeidet pakold el valahová.
— Miért is?
— Júlia is jön, kell majd neki a hely. Tudod, ő szeret csinosítgatni magán, mindig két nagy táska kozmetikumot hurcol magával.
A nyitott ablakon át egyhangúan zúgott be a szomszéd fűnyírója. Eszter némán figyelte a nőt, aki olyan magabiztossággal osztogatta a parancsokat egy idegen házban, mintha a kulcsokkal együtt a tulajdonjogot is megnyerte volna valami sorsjegyen.
— Ágyneműt is készíts elő — folytatta Réka, csípőre tett kézzel. — De ne azokat a szürke lepedőidet, amiket valamiért annyira imádsz.
— Azok nem szürke lepedők. Szaténból vannak.
— Nekem teljesen mindegy, minek hívják. Adj másik garnitúrát, valami normálisat.
Aztán még hozzátette:
— Lehetőleg színeset. Ünnepibbet. Elvégre pihenni érkeztem, nem azért, hogy a te lehangoló szaténodon feküdjek.
Eszter lassan leengedte a karját a teste mellé. A bejáratnál még ott sorakoztak a bőröndök és az utazótáskák, mintha Réka nem vendégségbe, hanem hosszú megszállásra készült volna.
— Nem lesz másik garnitúra, Réka.
A hálószobában olyan sűrűvé vált a csönd, mintha valaki egyetlen mozdulattal elnémította volna az ablakon túli világot.
Réka összehúzta a szemét.