— Öt kiló első osztályú marhahús! — jelentette be Márk olyan lelkesedéssel, mintha legalábbis lottónyereményt hozna haza.
Az előszobában kapkodva húzta fel a széldzsekije cipzárját.
— Anya azt mondta, a grillezéshez a legjobbat vegyük. Meghívta a telekre Judit nénit a férjével, szóval valami márványozottat kérj. Most aztán adjuk meg a módját!
Megálltam a folyosó közepén, kezemben a reggeli kakaóval.
A bennem lakó főkönyvelő, aki rendszerint csak a második korty forró ital után tér magához, most azonnal riadót fújt. A levegőben határozottan megcsapott valami pénzügyi csapda szaga.
— Öt kiló márványozott marha? — kérdeztem vissza azzal az udvariasan fagyos hanggal, amellyel az ember a telefonos csalótól érdeklődik, hogy pontosan melyik „biztonsági osztályról” is telefonál.
Óvatosan letettem a bögrét a kisszekrényre.
— És gondolom, a hús mellé édesanyád kért még két kiló friss szarvasgombát, egy sarki bagoly tollát, meg egy láda gyűjtői nektárt, amit szüzek szüreteltek a déli lankán?
— Az italokat Gergő intézi — legyintett Márk könnyedén, a húga férjére utalva.
Férfiak különös adottsága: csak azt hallják meg, ami nem bonyolítja feleslegesen a világképüket.
— Eszter meg átküldött neked egy apróságlistát üzenetben. Zöldség, sajt, rágcsálnivaló, ilyesmi. Anya nem akar szégyenben maradni Judit néni előtt, mégiscsak a fővárosból jönnek, megszokták a színvonalat. Én megyek a barkácsáruházba lambériáért, a telken találkozunk!
Az ajtó vidáman becsapódott mögötte. Én pedig elővettem a telefonomat.
Eszter, a sógornőm üzenete hosszú, végtelen tekercsként világított a kijelzőn. Kevésbé emlékeztetett egy családi kerti sütögetés bevásárlólistájára, inkább egy kényes rockzenekar turnékövetelményeire, amely épp hat holdnyi birtokra érkezik fellépni.
„Nórácska, drágám, hozzál légyszi kékpenészes sajtot, de ne valami olcsót, anya attól rosszul van! Kellene kapribogyó, nagy magozott olajbogyó, friss pisztráng a fiúknak, mert a nehéz húsokat nem nagyon bírják, meg érett Hass avokádó. Ja, és az a bizonyos marha, márványozott, prémium Black Angus, anya mondta, hogy öt kilónál kevesebb ne legyen, Gergő szeret enni. Gergőnek alkoholmentes sör is kellene, úgy tíz doboz, mert a másiktól bedagad. A pénzt majd elszámoljuk, hiszen egy család vagyunk!”
Az utolsó mondatot kétszer is elolvastam.
A rokoni kötelességnek bámulatos természete van: mindig közösnek hirdetik, de a haszon valahogy rendre egészen magánjellegű marad.
A „majd elszámoljuk” kifejezés Márk családjának szótárában történelmileg azt jelentette: önkéntes, vissza nem térítendő támogatás az ő feneketlen gyomruk javára. Náluk ez szent családi hagyomány volt. Mindenki jókedvűen, hangosan, kiváló étvággyal pihen, a végén pedig ünnepélyesen téged neveznek ki az esemény főszponzorává.
Fejben gyorsan összeadtam Eszter „apróságainak” várható árát.
Az összeg nagyjából egy kisebb járás éves költségvetésével vetekedett. Öt kiló prémium marha, hozzá pisztráng, import sajtok és válogatott italok — ez az előlegem felét jelentette volna.
Felvettem a kabátomat, zsebre vágtam a kocsikulcsot, és elindultam a szupermarketbe.
Felnőtt, értelmes nő vagyok, számokkal dolgozom, fél évre előre képes vagyok költségvetést tervezni. Őszintén szólva mégsem értem, miért kellene a saját fizetési kártyámmal finanszíroznom mások fővárosi fennhéjázását.
Az üzletben lendületes zene szólt, olyan fajta, amely barátságosan arra biztatja az embert, hogy könnyed mosollyal váljon meg a megtakarításaitól.
Magabiztosan toltam el a kocsit a csillogó hűtőpultok mellett, ahol sötét fa hatású polcokon, fekete háttér előtt sorakoztak a látványosan márványos steakek. Az árcéduláik inkább telefonszámokra hasonlítottak, mint élelmiszerárakra.
Magunknak, Márknak és nekem, két kiló szép, friss sertéstarját választottam, rajta épp annyi zsíros réteggel, amennyi egy rendes sütögetéshez kell.
Mellé került a kocsiba piros, érett paradicsom, roppanós, apró szemölcsös uborka, egy hatalmas csokor illatos koriander, lila hagyma és néhány frissen sült lepénykenyér. Ez volt a mi vacsoránk: tisztességes, finom, érthető és — nem mellékesen — a saját pénzünkből kifizetett.
Ezt a bevásárlókocsit aztán leparkoltam a pénztár közelében, és magamhoz vettem egy másik, üres kosarat.
Elérkezett az idő, hogy összeállítsam a drága vendégek csomagját. Drágák voltak, a szó minden lehetséges értelmében.
Gergő, a sógornőm férje, mindig különös antropológiai érdeklődést ébresztett bennem. Mozgásában és étkezési szokásaiban egy fenéklakó harcsára emlékeztetett: lassú, súlyos, ám elképesztően hatékony.
A telken rendszerint hangtalanul elfoglalta a műanyag napozóágy mélyét az almafa árnyékában, majd módszeresen, pislogás nélkül magába szívott mindent, ami ehető formában elúszott előtte. Semmiféle különbséget nem tett drága sonka és harmadosztályú párizsi között. Nála az egyetlen mérce a mennyiség volt.
Judit néni örök, harcias fogyókúrákon élt, amelyek valami csodálatos módon mindig pontosan az ingyenes családi lakomák idejére szakadtak félbe.
Az anyósom, Mária pedig szinte testi szükségletként igényelte, hogy körülötte sürögjenek, kiszolgálják, és áhítattal lessék minden kívánságát, lehetőleg tálcával a kézben. Neki nem a steak íze számított. Hanem az a tény, hogy a menye az első csettintésre elrohant megvenni.
A kemény diszkontzóna sorai között, ahol a fény tompább volt, az árcédulák pedig mérgező sárgán rikítottak, végre rátaláltam arra, amit kerestem.
A tekintetem az alsó polcra tévedt. Ott árválkodtak a pocakos műanyag vödrök, rajtuk bizakodó felirat: „Kerti grillhús. Pénztárcabarát választás.”
Az áttetsző fal mögött ismeretlen eredetű, szívós és inas húsdarabok sejlettek fel, bőkezűen elárasztva valami zavaros páclével, amelynek színe egy régóta álló őszi pocsolyáéra emlékeztetett. A dicsőséges lében itt-ott megpuhult hagymakarikák lebegtek.
Mély, bensőséges elégedettséggel emeltem be két ilyen vödröt a kosárba.
Melléjük tettem egy rúd legolcsóbb füstölt sajtkészítményt is — azt a legendás fajtát, amely folyékony füst illatát árasztja, és nehezebb időkben akár kerítéslécek felszögelésére is alkalmas lehetett volna.
Eszter fiainak pisztráng helyett két csomag „Diák” virslit választottam, amelynek összetevői között becsületesen ott szerepelt a szója és a mechanikusan leválasztott baromfihús.
Gergő állítólagos, puffadásmentes elit söre helyett pedig a legalsó polcról emeltem le egy egész láda akciós italt.