műanyag, kétliteres palackokba zárt világos, habzó csodából.
Záróakkordként még a kupac tetejére helyeztem egy konzerv olcsó cukkinikrémet is. Hazai ínyencség, ugyebár. Ha már mulatunk, mulassunk rendesen.
A pénztárnál két külön blokkot kértem, és épp fizettem, amikor pittyent a telefonom. Eszter írt.
„Nóra, még boltban vagy? Hozz már cseresznyét is, de szépet, válogatott délit, nagy szeműt. Meg gránátalmalevet, frissen préseltet. A pénzt majd rendezzük, ahogy megbeszéltük!”
Elmosolyodtam, visszadobtam a mobilt a táskámba, és kimentem a kocsihoz.
A nyaralóhoz én értem oda elsőként. Gyönyörű idő volt, a júniusi nap finoman átmelegítette a friss zöldet.
A csomagokat behordtam a nyári konyhába, aztán ráérősen, szinte szeretettel nekiláttam bepácolni a mi sertéstarjánkat. A hagymát karikákra vágtam, kézzel alaposan átnyomkodtam, míg levet nem engedett, majd az egészet leöntöttem kefirrel. Bőségesen került bele frissen őrölt fekete bors és bazsalikom is.
A csatos fedelű üvegedényt lezártam, aztán gondosan elrejtettem a hűtő legtávolabbi, szem elől teljesen kieső sarkába. A biztonság kedvéért még körberaktam néhány lábassal, amelyekben tegnapi köret maradéka lapult.
Az olcsó, műanyag vödrös „Kerti” saslikot viszont ünnepélyes mozdulattal a konyhaasztal kellős közepére állítottam.
Köré látványosan felsorakoztattam a műanyag palackos söröket, melléjük fektettem a gyári fóliában hagyott, kőkemény füstölt sajtrudat, és odakészítettem a virslis csomagokat is. A kompozíció koronája a bontatlan cukkinikrémkonzerv lett.
Az egész csendélet úgy festett, mintha az extrém spórolás baráti körének országos találkozójára készülnénk.
Másfél órával később a kapu előtt hisztérikus dudálás harsant. Megérkezett a várva várt küldöttség.
Az élen Mária vonult, mint aki személyesen vállalta magára, hogy áttöri mások nyugalmának jegét.
Teljes díszben jelent meg: világos kosztümben, frissen belőtt frizurával, és olyan arckifejezéssel, mintha egy főtéri díszszemle átvételére érkezett volna.
Mögötte Judit tipegott, az arcának felét eltakaró napszemüvegben, egy olyan arisztokrata sértett fölényével, akit a navigáció valami végzetes tévedésből egy krumpliföld szélére dobott ki.
Utánuk Eszter vonszolta magát, közben hangosan szidta az elkényeztetett fiait, amiért azok porosra koszolták a drága edzőcipőjüket.
A méltóságteljes menetet Gergő zárta.
Már menet közben kidülledt szemmel pásztázta a terepet, nyilván a bográcsot, a húst és az első adag italokat kereste.
Márk nem sokkal utánuk gördült be a saját autójával. Rám mosolygott, intett egyet, aztán hátrament a ház mögé, hogy lepakolja a nehéz lambériakötegeket.
— Nórikám! — Mária olyan céltudatosan csapott le a nyári konyhára, mint egy kiéhezett sirály, amely a sétányon észrevett egy magára hagyott, zsíros lángost.
Magabiztosan félretolta az egyik széket.
— Hosszú volt az út, dugóban araszoltunk, farkaséhesek vagyunk! Mindent megvettél, amit mondtam? Hol van a márványozott marhánk? Judit annyira várta, tudod, ő a fővárosban hozzászokott a rendes kiszolgáláshoz meg a minőségi alapanyagokhoz!
Anyósom háziasszonyi mozdulattal, oda sem nézve nyúlt az asztal közepén álló tárgy felé.
Tökéletes manikűrös ujjai rászorultak az egyik műanyag vödör fedelére. Aztán hirtelen elakadt a szava.
— Ez meg mi a csuda? — A hangja árulkodóan megbicsaklott, amikor elolvasta a ferdén felragasztott címkét, amelyről egy bánatos, rajzolt malac nézett vissza rá.
Megforgatta a vödröt a kezében.
— Miféle „Kerti”? Hol az Angus? Hol vannak a steakjeink?
— Ez, Mária, az élet kegyetlen valósága ecetes pácban — feleltem derűsen, széles mosollyal.
Közben elővettem a konyhafiókból a bárdot, és módszeresen aprítani kezdtem a sápadt virsliket a fa vágódeszkán, hogy aztán egy egyszer használatos papírtányérra borítsam őket.
— Én világosan megmondtam, emberi nyelven, hogy a legjobb húst vedd meg! — háborodott fel anyósom.
Judit a háta mögött a mellkasához kapta a tenyerét, teljes testtartásával jelezve a megsértett méltóság legmagasabb fokozatát.
— Eszter részletes listát küldött neked! — csatlakozott hozzá Eszter, miközben berontott a konyhába. — Minden egyes tételt átnéztem rajta! Hol a pisztráng? Hol vannak a sajtok, Nóra?!
— Eszter valóban írt listát — bólintottam engedelmesen, és kézbe vettem a füstölt sajtkészítményt. A kés csak nehezen hatolt bele a gumis állagú tömbbe.
Óvatosan félretettem az eszközt.
— Én pedig számoltam. Eszter listája a déli cseresznyével és a frissen préselt gránátalmalével együtt pontosan hatvannyolcezer forintra jött ki. Úgyhogy pontosan annyiért vásároltam, amennyit tegnap átutaltatok a kártyámra.
A konyhára nehéz, sűrű csönd ereszkedett.
Ebben a némaságban tisztán hallatszott, ahogy odakint Gergő sikertelenül próbálja a műanyag kupakot letekerni az új fa pavilonunk sarkának támasztva.
— Mi semmit nem utaltunk neked! — kiáltotta Eszter őszinte, már-már gyermeki felháborodással.
Zavartan pislogott, láthatóan képtelen volt felfogni, hogyan omolhatott össze ilyen látványosan a megszokott rendszer.
— Világosan megírtuk, hogy majd elszámolunk! Hiszen család vagyunk!
— Pontosan. Elszámoltunk. Előre — vágtam vissza, továbbra is barátságosan mosolyogva.
Nekidőltem a konyhapultnak.
— Volt egy kis időm gondolkodni, amíg a dugóban álltam, és összeszedtem az elmúlt két év hasonló „majd elszámolunk” tételeit. Például az új mosógépeteket, amit mi fizettünk ki „átmenetileg”, amikor Gergőnek gondjai voltak a munkával. Vagy a te éttermi születésnapodat, Eszter, ahol ünnepélyesen rám bíztátok a bárszámla rendezését.
Összefontam a karomat a mellkasom előtt.
— Kiderült, hogy nagyjából három ilyen márványos marhás lakomány árával tartoztok. Így ez a mai vendéglátás a ház ajándéka, de kizárólag a történelmileg felhalmozott kereten belül. A mi családunkban szent hagyománya van az önzetlen segítségnek, különösen akkor, ha segíteni nekem kell, önzetlenül élvezni pedig mindenki másnak.
— Hogy merészelsz ilyet?! — fuldoklott Mária, miközben a felháborodástól vészesen kivörösödött.
A manikűrös öklét megrázta a levegőben.
— A saját rokonunk előtt szégyenítesz meg minket! Fővárosi vendégek előtt! Mi pihenni jöttünk, levegőt szívni! Ez a nyaraló nekünk is jár! A fiam a két kezével építette! Jogunk van hozzá!
— A fia valóban dolgozott rajta, de a telekre és arra a bizonyos lambériára felvett két súlyos fogyasztási hitel az én fizetési számlámról megy le minden hónapban — szakítottam félbe nyugodtan, a hangomat egyetlen pillanatra sem emelve fel.
A kezembe vettem az egyik vödröt a zavaros páclével.