– Dórácska, legalább a tésztát megtanulhatnád rendesen kifőzni – jegyezte meg Mária, miközben félretolta maga elől a tányért, és úgy méregette a vacsorát, mintha valami ehetetlen kísérlet került volna elé. – Ennyi idősen én már három szakácskönyvet kívülről fújtam.
– Mária, alig egy órája értem haza a munkából – felelte Dóra, igyekezve nyugodtnak látszani, noha belül már forrt benne az indulat. – Csak szerettem volna gyorsan összedobni valamit estére.
– Na, látod, pontosan erről beszélek. Megint csak magadra gondolsz. Péter egész nap itthon van, éhesen vár. Felfogod te egyáltalán, milyen nehéz egy férfinak munka nélkül? Ilyenkor törődésre és támaszra lenne szüksége! – az anyósa úgy csóválta a fejét, mintha a világ legkézenfekvőbb igazságát magyarázná.
Dóra halkan felsóhajtott, és a férjére pillantott. Péter, mint többnyire, most is a telefonjába merült, mintha a beszélgetésnek semmi köze nem volna hozzá. A tányérja érintetlenül állt előtte, a tészta pedig lassan kihűlt.
Másfél évvel korábban minden egészen másnak tűnt. Dóra előtt hirtelen megjelent az első találkozásuk emléke, Júlia születésnapján. Akkor Péter magabiztos, céltudatos férfinak látszott: értékesítési vezetőként dolgozott, saját autója volt, és tele volt tervekkel. Virágot vitt neki, kávézókba hívta, közös jövőről beszélt.
– Emlékszel még, hogyan kérted meg a kezem? – kérdezte Dóra váratlanul, a férjére nézve.
Péter végre elszakadt a képernyőtől, és halvány mosoly suhant át az arcán.
– Persze hogy emlékszem. Egy hónapig készültem rá, és attól rettegtem, hogy nemet mondasz.
– Jaj, ezt meséljétek el! – élénkült fel Mária. – Péter csak annyit közölt velem, hogy igent mondtál, aztán semmi részletet nem árult el.
– A parkban történt – kezdte Dóra, és észrevette, hogy a hangja akaratlanul is lágyabbá válik. – Sétáltunk, a jövőről beszélgettünk. Péter arról mesélt, hogy egyszer saját vállalkozást szeretne, meg hogy mennyi helyre elutazunk majd együtt…
– Aztán leszakadt az eső – vette át a szót Péter. – Egy fedett rész alá menekültünk, csuromvizesek lettünk, én meg csak azon aggódtam, nehogy a gyűrű átázzon a zsebemben.
Dóra olyan élesen látta maga előtt azt a pillanatot, mintha előző nap történt volna. Péter elővette a gyűrűt, a keze remegett, amikor kimondta, hogy vele szeretné leélni az életét. Ő pedig gondolkodás nélkül igent mondott.
Három hónappal később összeházasodtak. Nem rendeztek nagy lakodalmat, csak a legközelebbi rokonokat és barátokat hívták meg. Péter ragaszkodott hozzá, hogy Dóra lakásába költözzenek, mondván, így praktikusabb, és könnyebben félretehetnek majd egy új otthonra. A lakást Dóra a nagymamájától örökölte: tágas, kétszobás otthon volt egy jó környéken.
Az első fél év szinte egyetlen boldog pillanatként suhant el. Aztán jött a baj. Péter munkahelye csődbe ment, az egész csapatot elbocsátották. Eleinte mindketten úgy hitték, csak átmeneti nehézségről van szó. Péter tartotta magát, azt ígérte, hamar talál másik állást, ráadásul jobbat, mint az előző volt.
– Kislányom – szakította félbe az emlékezést Mária –, talán azt is elmagyarázhatnád, miért nincs még unokám. Péter mindjárt harminc, te meg csak dolgozol és dolgozol.
– Anya, ne kezdd megint – fintorgott Péter, de a telefonját továbbra sem tette le.
– Mi az, hogy ne kezdjem? Csak kimondom, ami igaz. Rékáéknál a kislány már majdnem felnőtt…
– Mária – vágott közbe Dóra, mert érezte, hogy újra feltör benne a düh –, erről beszéljünk máskor. Van egy hitelünk a második lakásra, és valakinek azt is fizetnie kell.
– Talán nem is kellett volna belevágni abba a hitelbe – préselte össze a száját az anyósa. – Élhettek volna itt nyugodtan, aztán apránként gyűjtögettek volna.
Dóra nem válaszolt. A kölcsönt előző tavasszal vették fel, amikor Péter még dolgozott. Úgy tervezték, kiadják a második lakást, és a bérleti díj majd szinte fedezi a törlesztőt. Most azonban minden teher az ő vállára nehezedett.
Az elmúlt nyolc hónapban Péter három munkahelyen is megfordult. Először árufeltöltőként dolgozott egy szupermarketben három hétig, aztán futár lett egy hónapra, végül elektronikai üzletben próbálkozott eladóként, de ott is csak két hetet bírt ki. Négy hónapja viszont már otthon ült, állítólag „normális munkát” keresett, miközben az ideje nagyobbik részét játékokkal vagy sorozatokkal töltötte. Dóra már arra sem emlékezett, mikor látta utoljára valóban állás után járni.
– Én csak azt mondom – folytatta Mária –, hogy talán ideje lenne abbahagynod ezt a manikűrözést, Dórácska. Későn jársz haza, a férjedet pedig teljesen elhanyagolod.
– Anya – szólalt meg ismét Péter, ezúttal kissé fáradtan –, hagyjuk ezt.
De Máriát már nem lehetett megállítani.
– Mi az, hogy hagyjuk? Én csak a családotokért aggódom! Neki, lám, még másodállás is kell.